Forrás, 2003 (35. évfolyam, 1-12. szám)
2003 / 12. szám - Tverdota György: A József Attila-kutatás dilemmái
és jelcserélgetés József Attilánál című tanulmány szerzője az idegen terminusok iránti előszeretetével és a magyar szakszókincs szinte kényszeres meggyötrésére való hajlamával tűnik ki. Előbbire a legszemléletesebb példát alighanem a konkrét helykijelölés megnevezésére szolgáló kifejezés szükségtelen megkettőzése nyújtja. Amikor szövegében a „deiktika" terminust olvassuk, zavarba jövünk, nem tudván eldönteni, hogy itt a hangalak variálása a deixissel rokon, de attól eltérő helykijelölési mód elkülönítésére szolgál, kiaknázva az olyan jelentésmódosulást, amilyen például a didaktika és a didaxis között jött létre? Avagy a deiktika szó jelentése teljesen egybeesik - a szövegben ugyancsak megjelenő - deixisével? Ez utóbbi esetben a hangalak variálása csak a jámbor olvasó összezavarására jó. Az olyan szószörnyetegek és nyakatekert fordulatok pedig, mint „megkérdőjelezetlen- ség", „támaszkodható", „metaforológia", „az allegorikus lírai jelenetezés hogyanja zárja ki", „objektiválódottabb", „fragmentarizálás", „a szöveg eme implicit brizúrája", „az olvasásba mintegy a jövő felől is beíródik a parcialitás mozzanata", stb., stb. nem kívánnak kommentárt. Ezek a tüneti rendellenességek mélyebb problémákra hívják föl a figyelmet. Lőrincz Csongor, meglehetősen méltánytalan módon jelenti ki, hogy „a különböző motívumok, jelelemek, emblémák, szintagmák cirkulációja a versek között... a puszta regisztráláson túl ez utóbbi poétikai sajátosság nemigen kapott elmélyült figyelmet a recepcióban", azaz a módszert, amellyel ő tanulmányában az életművet vizsgálja, előzmény nélkülinek állítja, s csakugyan, a József Attila-kutatás egyik legfrekventáltabb, sok látványos eredményt produkáló gyakorlatának, a motívumkutatásnak az örököseként nem is hivatkozik előzményekre. Már a József Attila-kutatás egyik első eredménye, Bóka László Essay és vallomása is besorolható ebbe a csoportba. A szűkebb értelemben vett motívumkutatás kezdeményezője Tamás Attila volt. Széles Klára Minden szervem óra című könyvében csatlakozott ehhez az irányhoz, s figyelmét igen érdekes módon a húszas évek termésére koncentrálta. Aztán Tamás Attila tanítványa, Szigeti Lajos Sándor egész monográfiát szentelt a kérdésnek, nagy erőfeszítéseket téve a motívum fogalmának meghatározására, és ennek segítségével alakított ki egy tipológiát a József Attila-versek csoportosítására. De ezen kívül is, se szeri, se száma az ilyen megközelítéseknek. Lőrincz Csongornak természetesen szíve joga ezeket az írásokat korszerűtlenségben, felületességben elmarasztalni, ám akkor nem takaríthatja meg az elődök mégoly summázó kritikáját! írása voltaképpen két szempontból lép túl a korábbi kutatásokon. Egyrészt azzal, hogy a „motívum" szót - amely azért felbukkan a szövegben - más szavakkal, például a „jelcserélgetés" kifejezéssel cseréli ki. Másrészt, s ez már jelentős változás, a motívumkutatás ismert eredményeit a későmodern József Attiláról kialakítandó vízió szolgálatába állítja. S ez az, ami a motívumkutatásnak ezt a fejleményét elfogadhatatlanná teszi. A különböző versekben variálódó, azonos elemeket tartalmazó szövegegységek alkalmasaknak tűnhetnek a műalkotás egyszeriségének későmodern felszámolására, azaz a kötetnyitó manifesztum direktíváinak teljesítésére, de csak akkor, ha kellő felületességgel bánnak velük, például, ha a variációsán visszatérő kijegecesedett formulák alakulástörténetéből kihagyják a költőt: József Attila ugyanis mindig organikus műegészben gondolkodott. Azért írta újra verseit, mert már érvénytelennek érezte őket az éppen adott nézőpontjából. Odorics Ferenc írásában Az Eszmélet újraolvasására, pontosabban a XII. strófa dekon- strukciós újraértelmezésére vállalkozik. Álláspontjával másutt részletesebben vitázom, ezért itt írásának csak két árulkodó vonására hívom fel a figyelmet. Az egyik az, hogy talán ő fogalmazza meg legnyíltabban a kötet egészének, s azon belül a nyitó tanulmánynak is a rendeltetését, „hogy az Eszméletet [és tegyük hozzá, az életmű egészét] átolvassa a késő modernségbe, pontosabban: a verset a klasszikus és későmodern küszöbére helyezze." E pregnáns megfogalmazás módot ad arra, hogy hasonlóképpen pregnánsan fogalmazzak: József Attila szemlélhető posztmodern nézőpontból is, s ez az érzékenység az életműnek 13
