Forrás, 2003 (35. évfolyam, 1-12. szám)
2003 / 11. szám - Lőrinczy Huba: Az inkvizítor és az eretnek (Márai Sándor: erősítő)
megtelepül, korántsem a rémuralom városa, sokkal inkább fészke a szürke, kedélytelen, fantáziátlan létezésnek s a józan, eltökélten haszonelvű polgári munkának. S fér némi kétség ahhoz is, hogy a hajdani inkvizítor tudósítása tulajdon pálfordulásáról „végrendeletszerű iromány" volna... Elgondolkodtató, miként fér meg ennyi vaskos tévedés egy kurta regénykivonatban, s meghökkentő, hogy a maga erősítő-elemzését jószerével a história ismertetésére korlátozó Németh G. Béla tolla is hányszor fut kisebb-nagyobb ferdítésekbe, pontatlanságokba.15 Úgy tetszik, valamely (nagy)epikai mű cselekményének hiteles összefoglalása nem is oly egyszerű vállalkozás. Az erősítő egy fölocsúdás, egy megvilágosodás története. Azt a folyamatot örökíti meg, amelynek végén egy átlagos, ám korántsem értelem híján való lélek rádöbben valamire, illetőleg eljut a feltétlen bizonyosságoktól a kételyekig, s levonván a konzekvenciát, odahagyja szerzetesi, inkvizítori hivatását, hogy inkább nyomdai korrektorként tengődjék Genf városában. E könyv írásakor a szerző ismét a számos korábbi regényében kedvvel alkalmazott előadásmódhoz, az énformájú narrációhoz fordul, s választása nagyon is indokolt. Az erősítő főalakja, egyben elbeszélője - jóformán egyik pillanatról a másikra - mély válságba kerül, mint ő mondja: „... egy napon észrevettem, hogy én sem vagyok kivétel, bennem is felborult a Rend" (14.). A hirtelenül reá törő krízis kiszakítja abból a meggyőződésből, abból a létformából, abból a közösségből, amely addig az övé volt, amelyhez évtizedeken át tartozott. Új világában magány, kényszerű inkognito és hallgatás az osztályrésze. A körötte élők mind idegenek, ráadásul kálvinisták. Előttük számos megfontolásból nem fedheti föl kilétét, velük semmiképp sem oszthatja meg titkát, lelkének háborgásait, pedig elkerülhetetlennek tartott „megtántorodása" miatt nagy nyugtalanság emészti, s erős szükségét érzi a vallomástevésnek, a „gyónásnak", a kimondásnak. A fájó otthontalanság, a gyötrő válságtudat és a közlésvágy végül is pennát ad a kezébe, hogy beszámoljon a történtekről a távol Avilában a visszatértére várakozó bizalmasának, hajdani rendtársának. „Genf városából írok, Helvétiából, tél végi időben. Fogvacogva írok, mert a tél itt zúzmarás, a tavaszelő is dideregtető. A szobák fala vastag, mégis fázom. Ennek egyik oka, hogy nincs pénzem elégséges tüzelőt vásárolni. De belülről is fázom, ami rosszabb. Most elmondok mindent, sorjában (...) - Azért írok, hogy elmondjam, mi az oka a távolmaradásnak. (...) Azért írok most, hogy számot adjak az igazságról.(...) Ug\/ hiszem, Imsznos, ha megírom nektek, miféle az élet ebben a városban (...) Megmondhatom, gondterhesen írtam ezt a számadást, mert itt nem vesz körül az a megnyugtató, az ávilai városfalaknál is biztonságosabb környezet, mint odahaza a rendház könyvtárában, ahol a Prior úr elém szabta, mit írjak" (7., 8., 162., 166., 174. - A kiemelések tőlünk!). A szöveg megemlíti, hogy - túl a rendtárs tájékoztatásán - a toledói főink- vizítornak teendő szóbeli jelentés pótlására is készült a beszámoló (19., 121-122., 173.), szerzője azonban nem tudja, milyen sorsra jut irománya (7.). Nézzük bárhonnan: ebben a regényben nincs más megnyilatkozási lehetőség a hős számára, csakis a monológ; az énforma a léthelyzet adekvát kifejezője s következménye egyszersmind. S jóllehet a narrátor „elképed" attól „... milyen terjedelmesre sikerült a jelentés" (173.), két okból sincs ebben semmi meglepő. A némaság hónapjai után végre eljött számára a kon- fesszió, a „kibeszélés" alkalma és ideje, illetőleg a volt szerzetest is elragadta az írás, az önkifejezés újkeletű mámora (173—174.), az a „ragály" (164.), amelyről korábban így beszélt: „A vész most már kitört az embereken és írni akarnak, mindenáron írni" (163.). Németh G. Béla - némi fenntartással - „levélregénynek" tekinti ezt a könyvet, elébb elhatárolván a napló műfajától, majd meg közelítvén hozzá.16 Nézetünk szerint az erősítőben nem akad oly jegy, amely a diáriumok jellegadó sajátosságaira emlékeztetne, 62
