Forrás, 2003 (35. évfolyam, 1-12. szám)
2003 / 11. szám - Végel László: Gyökerek az idegenségben (Peremvidék-kisebbség-irodalom)
Végei László Gyökerek az idegenségben Peremvidék - kisebbség - irodalom Ide nem illő szkeptikus kérdéssel kezdem: vajon fennmaradnak-e a globalizálódó 21. században kisebbségi irodalmak? Megtörténhet-e, hogy természetes halállal múlnak ki, az unatkozó filológusra csak nyomasztó történelmi emlékek maradnak? A kérdés engem is mellbe vág, ha másért nem, akkor azért, mert egész életemet, munkásságomat a kisebbségi irodalomhoz való tartozás, illetve a vele való viaskodás határozta meg. Nélküle nem lennék az, ami vagyok. A nemzeti többség írójaként bizonyára jobb körülmények között, másféle művek állnának a hátam mögött, másként írnék, másféle elveket vallanék. Nem csak a világom, hanem a beszédmódom is más formát öltött volna. Emberi számítás szerint sokkal kevesebb belső ellentmondással éltem és írtam volna, biztonságérzetem is nagyobb, alkotói utam is egyértelmű lenne, ám nem tettem volna szert a „jövő szokatlan tapasztalataira", amelyekről a többségi nemzet íróinak egyelőre csupán sejtelmük lehet. Jelenlegi helyzetemben gyakran a senki földjén találom magam, ám ezt nem tartom büntetésnek, inkább sziszifuszi munkára ösztökélő kegyelemnek, mivel sokszor ennek köszönve találkoztam egészen új gondolati vegyületek- kel. Ha egy mondattal akarnám meghatározni ezt a kegyet, akkor így fogalmaznék: a kisebbséghez való tartozásnak köszönve előbb lettem mindenestől idegen, aki gyökeret eresztett az idegenségben. Vagyis bensőséges szövetségre léptem vele, otthonommá tettem. Az ilyesféle cinkosság az államnemzeti irodalmakban elképzelhetetlen, hiszen a két fogalom ellentmond egymásnak. Vagy gyökeret ereszteni, vagy idegennek maradni; e két ellenpólus, kétféle magatartásmód és hitvallás, beszédmód perlekedett egymással a 20. század korszerű nemzeti irodalmaiban. Minden e körül forgott, még akkor is, ha hallgattak róla. De a kettő cinkos és fájdalmas átfedésével csak a kisebbségi irodalmakban találkoztam. Ezért nem szólok a kisebbségi irodalomról úgy, mint szükséges rosszról, vagyis az itt is, ott is megtűrt mostoha- gyermekről, vagy politikai könyöradományról, illetve a szorongatottak fantazmagóriájáról. Az elnyomott, az örökös lebecsüléssel, érthetetlenséggel viaskodó kisebbségi író szerepét sem igénylem, hiszen éppen a fokozott érthetetlenség jellemzi azt, hiszen csak félig értik, még akkor is, ha nagyon meg akarják érteni. Ellenkezőleg, azt próbálom igazolni, hogy a kisebbségi irodalom paradigmája az elkövetkező évtizedekben egyre inkább behatol a központokba is. Vagyis, a peremvidéken ki47
