Forrás, 2003 (35. évfolyam, 1-12. szám)

2003 / 11. szám - Csiki László: A mesélő rendőr (regényrészlet)

A három férfi csak ült magának. Szemközt velem a negyedik, az én emberem, valami egyetemes minta szerint a zöld pulóveres vadőr tartását vette fel: az asztal felett mereven előre feszült a könyökén. Dühbe gurult, vagy kétségbe esett, nem tudtam eldönteni. Azt viszont tudtam: én itt sérthetetlen vagyok, és ez az önhitt tudat újabb elégtételt okozott. Kapjátok be! - rikoltottam magamban. Ez itt meg­kapta a magáét, és viselte is, láthatólag. Láttam. Öreg volt már ahhoz, hogy rejte­ni bírná. Öreg volt, és rosszul tanulta meg a leckét. Öreg volt és csalódott. Nem ben­nem, talán nem is önmagában, hanem a tökéletesnek tartott felsőbb forgatókönyvben, mely szerint dolgozott, és azzal együtt talán a felsőbbségben. Sőt, az egész intézmény­ben, mely képtelen volt megalkotni számára a megfelelő kifejezéseket, hézagmentessé tenni a gondolatmenetét, még ha annak végső célját elhallgatta is előle. Magára hagy­ták mégoly kurta útján, és elmulasztották figyelmeztetni a veszélyekre, s hogy nem igazodik el köztük a puszta rutinjával. Ott ült, félrészegen és magányosan, akár a pári­zsi forgatagba keveredett paraszt, aki azt se tudja, mit mondjon majd, ha dolga vége­zetlen hazaér. Lehet, hogy máris sorolta magában a mentségeket, amiért öreges szó- szátyárságában elárulta a forgatókönyvet - a létezését -, és legfőbb ellenérve az lehetett, hogy nem látta át a teljes dramaturgiát. Miért nem szóltak? Szerintem ezt hangicsálta, ismételgette abban a hatalmas ürességben, amelybe vereségével került hirtelen, békés sörözgetés közben, amit szintúgy le kell tagadnia, mint balfogását, ami­vel megadta nekem a lehetőséget a visszakérdezésre. - Miért nem szóltatok? - Lefo­gadtam volna, hogy azt forgatja magában, örök barátságot ajánl, és cserébe a hallgatásomat kéri. Tartott még annyira hiszékenynek. Bizonyára megmondták neki, hogy naiv és tájékozatlan vagyok. (Éppen emiatt esetleg veszélyes is, hiszen kusza bo­lyongásaim során olyasmibe tenyerelhetek, amit nem ők raktak elém.) Külföldi va­gyok, elpuhult és tudatlan, nem edzettek meg az övéhez fogható tapasztalatok, a há­rom műszakos szolgálatok a hivatal alagsorában és az utcán, majd egy oldalsó őrnagyi irodában, különben is, másra jár az agyam: arra, amire a végbe hanyatló messzeség­ben kitanítottak, vagy csak öntudatlanul magamba szívtam.- Ahhoz mit szólna - vetette fel a fejét -, ha én most rendőrt hívnék és lefogatnám feketén vágott hús birtoklásáért? Az asztalon, reklámszatyorban, könyökömnél feküdt a meleg hús. Azon kívül volt még valami valóságos: a megalázott, elhagyatott titkosrendőr dühe és kisszerű fe­nyegetése egy érzékszerveknél felfeslett, rücskös bőrzsákban, ami ő maga volt. Vereségének bizonyságaként hatottak. Egy-null, barátaim. Ide. 28

Next

/
Thumbnails
Contents