Forrás, 2003 (35. évfolyam, 1-12. szám)

2003 / 10. szám - Lackfi János: Kosztolányi álma

nánk, hideg, távoli pompává „szelídülne". Az ideális távolság természetesen a klasszikus, múlt századi vidéki ebédlő belső arányaiban lelhető fel, s ne feledjük el, hogy mindezt megtoldja, pontosabban megbillenti A szegény kisgyermek narrátori alaphelyzete tételezte gyermek-perspektíva. Alulról, középhosszról szemléljük tehát azt a metaforát, amely az adott tér-mintát kitölteni hivatott. Ha mintát mondunk, azt természetesen csak a verskonklúzió ismeretében tesszük, hiszen a végkifejletben az óra, a nemzedéki idő felszabda- lója, kimérője törvényszerűen belép a személyes időbe, a versben megszólalót bekapcsolja a nemzedéki idő láncolatába, s egyszersmind le is zárja azt, összeillesztve két végén a láncot, végét vetve mindannak, ami sajátos (másfelől nézve viszont teljes körré zárja az amúgy viszonylagos egyéni életet, s megszüntetvén visszaadja annak eredeti rendeltetését - nyilvánvalóvá teszi a nemzedékek láncolatához tartozását).

Az első sor három ó hangja adja meg a vers telített alaphangját, s a választás telitalálatos, hiszen nemcsak hogy imitálja az ingaóra zengését, de a tipográfiai térben a lehető legnagyobb hasonlósággal reprodukálja az órainga tányérjának és láncának grafikai képét. Az amúgy virtuozitásáról közismert költő a későbbiekben viszonylag szórványosan hozza vissza ezt a zengést, hiszen ha statisztikus szemmel nézzük, a tízsoros versszakok közül az első mindösszesen hatszor kondítja meg ezt a magánhangzót, mellyel a második strófában háromszor, a harmadikban négyszer, a negyedikben ismét csak háromszor találkozunk. Ezt a gyér számszerű előfordulást viszont mesterien erősíti fel az arányosan elosztott felbukkanások közötti rezgő tér. Valahányszor a zengés veszítene intenzitásából, Kosztolányi tesz valamit, hogy újra felerősödjék. A második versszak nyolcadik sorában az „aranyló óra" jelzős szerkezetben összekoccintja a két azonos vokálist, gondosan ügyelve, hogy a szóköz spáciuma a csengő hang létrejöttéhez nélkülözhetetlen lendületvételt is lehetővé tegye. A harmadik strófa két utolsó sorában a párhuzamos szerkesztés elvének alkalmazása élénkíti fel az alábbhagyó rezgést: „beszélne a sírok alól, / felelne a sírok alól". E két sor nem csupán egymást ismétli, de visszaharangoz a további két sorral feljebbi rímszóra, a „dalol, dalol" kétszerezett taktusára. A strófák utolsó sorainak megkettőzése amúgyis tovább telíti a rezonanciával telt hangdobozt, különösen mivel a záró két szótag magánhangzója kivétel nélkül mind a négyszer mély hangrendú. A második-harmadik versszakban, ahol hat sor is eltelik a hosszú ó megismétlése nélkül, annál erőteljesebben csendülnek viszont a nazálisok: „alkony... cseng-bong... hang... babonásan... dallamos üvegharang". A mély és magas hangrendú hangzók aránya kiáltóan eltér a hétköznapi beszédben szokásosaktól, természetesen az előbbiek javára.

Az órakondulást jelképező hang előfordulásai egyébként nem mutatnak nagy változatosságot: a tizenhat ó közül hét melléknévképző funkciót tölt be, négy az „óra" szó megismétlésével kerül a szövegbe. A csengés-bongás kitartott, egyöntetű zúgássá alakul, melyet ritmikus időközönként szakít meg, élénkít fel a nem különösebben újszerű pozícióban jelentkező egy-egy kondulás. A térkitöltő vokálisok elosztottsága révén tehát nem a nyelvi zsonglőrködés keltette színes, játékos hatás, hanem a kisvárosi lét zárt terének (Kosztolányi által annyiszor megfigyelt) monotóniája uralkodik el a versen.

Az amúgy pazar rímhelyzetek, olykor kissé keresett rímek használata ellenére felbukkan egy-egy látszólag suta, elnagyolt megoldás, mint például a „letűnt fény" - „az éjfélt" vagy a (négy szótagos, de különnemű mássalhangzóval végződő) „álmokat hív" - „átmorajlik". Ugyanígy feltűnhet, hogy minden strófa nyolcadik sora rímelet- len, van tehát négy össze nem csengő, meglehetősen hangsúlyos helyzetben lévő sorvégződésünk. Óhatatlanul felötlik a kérdés, vajon nem a vidéki órák hamiskás, elhangolódott, a rendelkezésre álló térben szeszélyesen deformálódó csengése, disszonanciája szólal-e meg az amúgy szertelenül melodikus versben.

87