Forrás, 2003 (35. évfolyam, 1-12. szám)

2003 / 1. szám - Végel László: Naplójegyzetek, 2001 (II. rész)

őrségi vezetők érdemelték ki, akik részt vettek különböző gyilkosságokban, továbbá a baranyai háborúkban. Mit keresnek ezek a kétes múltú személyek az elnöki kabinetben, kérdezi Slobodan Beljanski, a Vajdasági Ügyvédi Kamara elnöke. Akiket Árkán léptetett elő háborús érdemeik miatt. Vajon nem hozza-e az elnök kétes helyzetbe azokat a polgárokat, akiknek különböző okok folytán ugyanabba a kabinetbe kell belépniük? Elhatározom magamban, hogy mégis érdeklődni fogok a titkosrendőrségi dossziém iránt, nem azért, hogy megtudjak valamit a múltamról, hanem azért, hogy bepillantsak a jövőmbe. Ha van még jövőm. Igen, a múlt már nem a régi, de a jövő még mindig az. Erre késztet a köztársasági elnök.

(Gora;; és a Balkán) Ciorán jól ismeri Balkánt! A bizánci politikát! „Aki szereti hazáját, lelke mélyén azt kívánja, hogy mészárolják le honfitársai felét", írta Párizs közepén.

(A gondterhelt apáról) Egy gondterhelt apa szegezi nekem a kérdést. Mely tankönyvek jelennek meg magyarul? Biztosítva lesznek-e a kötelező olvasmányok? Hiába böngészi a magyar újságokat, semmit sem tud meg belőlük. Nem tudok neki válaszolni. A minap ugyanis láttam az egyik szerb nyelvű földrajz-tankönyvet: CD-mellékletet tartalmaz. Biztosít-e az állam ilyen tankönyvet a magyaroknak is? Újvidék egyik könyvkereskedésének kirakatában láttam az új kiadású szerb nyelvű kötelező olvasmányokat. Szép kivitelezésűek, aránylag nem is drágák. Biztosítva lesz-e a magyarországi behozatal? Mármint a kötelező olvasmány a magyar diákság részére. Erre legalább volt idő október 5-e óta. Azt sem értem, miért ez a nagy hallgatás és titoktartás? Miért nem adnak választ az illetékesek a gondterhes apának? Lesz vagy nem lesz? Rendezték - vagy nem rendezték? Úgy látszik, az utóbbi időben vagy túl sok a remény a jugoszláviai magyar közéletben, vagy pedig nincs már semmiféle remény, mivel az egyszerű emberek belefáradtak a sok hitegetésbe. Mély hallgatásba merülnek azok is, akik tíz éven át az oktatási reformról rendeztek különböző rendű és rangú tanácskozásokat. Vagy nem emlékeznek már rá? Amit Milosevictől követelnek, azt a demokratáktól számon kérni sem merészelik.

(Közéleti bon-tori) Olvastam valahol, hogy egykoron a tatárok nyílvesszejükre személyes jelet róttak, hogy az ellenfélnek jusson tudomására, ki végzett velük. így becsülték meg az ellenfeleiket. Ma már azonban éppen ez a gesztus hiányzik. Nyílvesszők nincsenek, legfeljebb méltánytalan pletykák, de a közélet hatalmi zónáiban furcsa anonimitásra bukkantam. A világsajtó normája szerint, ha egy pártvezető hozzászól a közügyekhez, akkor a neve alatt feltünteti tisztségét: elnökségi tag. Vagy: országgyűlési képviselő. Vagy: miniszterelnöki tanácsadó. Vagy: párttanácsadó. Ez egyre inkább meghonosodik Magyarországon is. Az új botrányok sorozatában immár nyilvánosságra kerülnek Kostunica elnök tanácsadóinak nevei, s remélem, a következő időszakban közírói tevékenységük folyamán sem feledkeznek meg erről, annál is inkább, mert a státust maguk választották. Tudniillik soha sem értettem, hogy rangkórságban szenvedő világunkban, miért szégyellik az emberek éppen azt a rangot, amely a többinek is különös súlyt kölcsönöz? Szégyellik a hatalmat? Akkor miért léptek be? Itt-ott tehát rendeződnek a dolgok, de a vajdasági sajtóban semmiféle változást nem tapasztalhatunk. Az elnökségi tagok, a tanácsadók rejtegetik közéleti rangjukat, miként a kígyó a farkát. Miért? Talán attól félnek, hogy érveiket kevésbé becsülik majd az olvasók? Vagy tényleg titkolnak valamit?

(A kettős állampolgárságról) Még valahol 1992 elején, ne felejtsük el: a háborús időkben, egy nemzetközi tanácskozáson Konrád Györggyel együtt nyilvánosan kiálltam a kettős állampolgárság elismerése érdekében. Az egész régióban! Hírt adott erről, mind a magyarországi, mind a hazai sajtó. Úgy gondoltam, ez enyhíti a traumákat, növeli a biztonságérzetet,

97