Forrás, 2003 (35. évfolyam, 1-12. szám)
2003 / 10. szám - Lackfi János: Kosztolányi álma
Lackfi János Kosztolányi álma 1. Eszmélet - álom és ébrenlét határán Az első Nyugat-nemzedék alkotói, akiket Pestre csábított a Nagyváros szirénje, ambivalens módon viszonyulnak a maguk mögött hagyott (jobbára falusi, kisvárosi) udvarházak teréhez. Ez a generáció fellázadt apái statikus értékrendje, merev ízlésvilága ellen, ám ugyanakkor nem vágta el teljesen a szülői házhoz kötő köldökzsinórt, hónapos szobák mélyén élve is tárva hagyta magának az egykori otthon kapuját, mintegy mentális menekülési útvonalat nyitva így magának. A „flashback" egy szemvillanás alatt bekövetkezik, ilyenkor egyszeriben a (fél)múltban találjuk magunkat. A patriarchális otthonban ébred öntudatra a felnövekvő élet, itt eszmél rá a körülvevő világra, itt tanul meg látni, s itt kezd rálátni önnön létezésére. Ingoványos határterület a gyerekkor mezsgyéje, szomszédos az oly természetes irracionalitással, öntudatlansággal, de épülnek már a közelben a felnőttkorra jellemző, racionális lég- és kártyavárak struktúrái is. Éppen ezért privilegizált időpontjai ennek az Atlantisz-világnak az elalvás és az ébredés pillanatai. Kosztolányi a hónapos szobából szemléli az alvást, s a modernitás túlhevített életritmusának ellenpontját látja benne. „Az ember ébred - a láng sustorog - fájdalmasan liheg, kikéi az ágyból, / beteg a fénytől, nincs nyugalma, lángol, / fejét paskolják a lángostorok." Este pedig úgy rogy le az otthonában, „mint egy agyonhajszolt, véres barom, "d Vagyis a napi hajsza nem hoz békét, a szoba - más értelemben ugyan, mint ahogy azt a Bauhaus alkotói és egyáltalán, az egyenes vonalú, letisztult, pihentető jellegű szobabelső hívei hirdetik - utolsó menedékké, a pihenés lecsupaszított színterévé vált. Ebben a térben ugyanakkor minden az ébredés zsarnoki uralmát nyögi, „A hófehér vánkos oly lángoló, / a paplan, a terítő ég a tűztől, [...] ágyamba háborog egy lángfolyó. ".2 Az elalvás sem nyújt tehát biztonságot, az ébredés, a nappali kötelességek fenyegető, vulkanikus robbanása, a hajsza lángoló napkitörése leselkedik az alvóra, megmérgezve nyugalmát. Az enteriőr itt fenyegetett tér, egy fenyegetett élet metaforája, mely (ablakai révén) nyitott a külvilág felé, s nem tud attól függetlenedni, önkéntelenül átveszi annak izzását. Mennyire más az az elalvás, amelyet a Szegény kisgyermek lapjain látunk rögzítve: ESTE, ESTE... Este, este... Árnyak ingnak és bezárjuk ajtóinkat, figyelünk a kósza neszre, egy vonatfütty messze-messze. 80
