Forrás, 2003 (35. évfolyam, 1-12. szám)

2003 / 1. szám - Végel László: Naplójegyzetek, 2001 (II. rész)

akiknek villáihoz nem lehet hozzáférni, mert testőrség őrzi, és csak külön engedéllyel léphető át a ház küszöbe. Ezek a példák jól megvilágítják a közelmúltat, de a jelent is. A nincstelen nyugdíjasok előkotorták utolsó garasaikat, azoknak viszont, akiknek testőrségre is van tőkéjük, eszük ágában sincs rendezni számláikat. Ezt a számlát sem, de más számlákat sem. Vannak villák, amelyeket nem volt szabad megközelíteni tegnap, s vannak villák, amelyeket nem szabad megközelíteni ma. Viszont vannak villák, amelyeket nem volt szabad megközelíteni tegnap, de ma sem. így éltünk. Illetve, így élünk.

(Az állami értelmiségről) Immár két évtizeddel ezelőtt Konrád György és Szelényi Iván könyvet írt az értelmiség kommunista osztályhatalmáról. A kommunista rendszerek összeomlottak, de a tanácsadói értelmiség a vadkapitalizmusban virágzik. Vojin Dimitrijevic ír arról a tipikus szerbiai állami értelmiségiről, aki a lelke mélyén nem szívleli a demokráciát, hiszen a legnagyobb vágya, hogy az uralkodó tanácsadója legyen. Ez az állami értelmiség keményen szembehelyezkedik azzal, hogy a háborús bűnökről szóló igazság kiderüljön, s valóban létrejöjjön a katarzis.

(Árnyékot vet ránk?) Tovább kavarog a szabadkai korrupciós botrány. A részvevők eleinte nem ismertek el belőlük semmit, aztán részleges elismerést tettek, majd mély hallgatásba merültek, közben gyarapodtak a vádpontok. Attól félek, mindez árnyékot vet a magyar kisebbségre is. Németh Lászlóval szólva, ront-e ez majd a magyarság erkölcsi kondícióján?

(A legalisták késsel és tankokkal masíroznak) Rade Marinkov, a Tartományi Végrehajtó Tanács alelnöke, a Szerbiai Demokrata Párt tagja a minap kijelentette: „Milyen autonómiát? Személyesen megyek el Kostunicához, hogy megmondjam neki, küldjön tankokat azokra, akik az elszakadást akarják, akiket nem taposnak el a tankok, személyesen intézem el. Késsel!" A közvélemény felháborodik: hogy mondhat ilyet? Ha lenne legalista köztársasági elnökünk, akkor nemcsak az ilyesmivel fenyegetőző személy ellen indulna meg a bírósági eljárás, hanem az olyan párt ellen is, amelyiknek nevében ilyen funkcionárius beszél.

(Kafka-változatok) Egy érdemdús ember vándorútra kelt. A szolgák és az alattvalók elemózsiával tömték meg a hatalmas teherautót. Az ismerősök furcsállották, hogy annyi élelmiszert visz magával. Ráadásul miért követik lakájai és szolgái? Az utas így válaszolt: „Aki hosszú vándorútra indul, annak nincs célja. Az én vándorutam rövid, vagyis céltudatosan vándorlók. Ennek következtében ne essetek kétségbe. Időnként hazarándulok, hogy sok jó tanáccsal lássalak el benneteket." „Jaj nekünk, ha véglegesen visszatér", suttogták aggódva az emberek.

(Miféle politika ez?) Fenyegetésekről érkeznek a hírek. Felmondások következnek a jugoszláviai magyar médiumok táján? Mi lesz velünk, kérdik többen. Köztük olyanok is vannak, akik egy életen át a magyar nyelvet szolgálták, következésképpen akkor is, amikor a fenyegetőzők nem dicsekedtek magyarságukkal. Nem kívánatos, nélkülözhető értelmiségiekről csiripelnek a madarak, közben arra panaszkodunk, hogy az értelmiség jelentős csoportja áttelepült Magyarországra, minek után az itteni magyar kisebbség lassacskán értelmiség nélkül marad. A csapás akkor fájdalmas volt, ami utána következett, az még fájdalmasabb: egy fiatalembernek ma már aligha van státusbeli lehetősége értelmiségi csúcsteljesítményre. Tehetségeinket felelőtlenül herdáljuk el. Külön megdöbbentő statisztikai kimutatás készült az újságírók áttelepüléséről. És mégis sok van belőlük, derül ki éppen most, az információs társadalom küszöbén. Miféle politika ez? Eszembe jutnak azok a napok, amikor ugyanígy csiripeltek a madarak, vagyis Milosevic pártja végképp rá akart tenyereim a sajtóra, a televízióra. így kezdődött, a megfélemlítéssel! Egy délelőtt felolvasták a

94