Forrás, 2003 (35. évfolyam, 1-12. szám)
2003 / 9. szám - Szekér Endre: Por és hamu (Szathmári István: Alakzatok Márai Sándor Halotti beszéd című versében)
pribék kitépi nyelvedet." A „még-ek" visszaszorulnak, szaporodnak a „már-ok", több mindig a komorság, a reménytelenség, a tehetetlenség. Ezt az ismétléssel, a szórenddel, az azonos mondatszerkezettel stb. még erősíti. A verssorok elejére helyezett igékkel szól olvasóihoz, így akarja felrázni: „Tűrd, hogy már nem vagy ember ott, csak osztályidegen, / Tűrd, hogy már nem vagy ember i 11, csak szám egy képleten!" Az ott és az itt tipográfiai kiemelése is erősíti az ellentétet, az otthoni, magyarországi „osztályidegen" besorolást, a hazai magyarok közül való igazságtalan kizárást és az itteni, külföldi „embertelen" semmivé válást, a nagy tömegben az egyes embert alig „számori'tartó statisztikai szemléletet. A Kosztolányi által is sokszor emlegetett „ember-voltot" megcsúfolják, az egyéniséget nem tisztelik. A szörnyű tanácsok után („Ne mukkanj, amikor a boss megszámolja fogad.") - mégis megpróbálja emberibbé formálni a „nagyvilág" torz szemléletét, a maga kis emberi egyéni emlékeinek számontartásával („egy hajfürtöt, fényképet, költeményt."). A költő megállítja az olvasót rövid kijelentő mondatával: „Mert ez maradt." A csak-ot nem teszi mellé, mert nem kell, hiszen éppen ezek az apró emlékek jelentenek talán legtöbbet az ember számára. A vers végén a „még" leltárához tartozik a következő: „Zsugorian még számba veheted / A Mikó-utca gesztenye fáit, mind a hetet"... Talán itt megtorpan a költő, mit kellene még emlékei között megemlíteni. „És" kötőszavakkal kezdi a mondatokat. Apró dolgok tartoznak még ide, egy vissza nem kapott Shelley-kötet. És a legkomorabb halál-közeli gondolatok, a hóhér emlegetésével. S visszatér a Habtti beszéd bevezető részében idézett két verssorhoz. De ezt még megelőzi az „és" kötőszóval kezdődő sorok egyike, a Vörösmarty utolsó versével rokon fájó létösszegzést kifejezve: „És elszáradnak idegeink, elapadt vérünk, agyunk..." Az egész versen végigvonuló ellentétről állapítja meg Szathmári István, hogy „áthatja az egész verset, valójában a szembeállításokon belül ott van a nyelvnek csaknem minden szintjén." S ezt más alakzatok is erősítik (paralelizmus, rekurrencia, az olykor gúnyos, ironikus, szarkasztikus, groteszk stílusárnyalat). Vagy a halmozás, a felszólítás, a kérdés-felelet, a kötőszó-halmozás. De figyelnünk kell a szentenciaszerű megállapításokra („Emlékeink szétesnek, mint a régi szövetek"). Érdekes a vers szókészlete: régies szavak („avitt"), bizalmas használatúak („zabos"), idegen elemek („oké"), hivatalos fordulatok („képlet"), költői kifejezések („pillangó"), hangutánzó szavak („morog"). A mondanivalót szolgálják a verstani eszközök is, a rímek („nyelvedet" - „eltemet"), kérdőjelek, idézőjelek, a három pont használata. Szathmári István professzor többször írt Márai Sándor Halotti beszéd című verséről, így az Alakzatok Márai Sándor Habtti beszéd című munkájában is. Világosan kifejtette azt, hogy Márai a polgári eszmények hanyatlását is látva, hazájából száműzetésbe kerülve: a magyar nyelvbe fogódzott, mint egyetlen mentőkötelébe. A Halotti beszéd című versében kapcsolódott első magyar szövegemlékünkhöz és költészetünkhöz (Vörösmarty, Tompa Mihály, Kosztolányi). Főleg ellentétre építve versét kifejezte a hazáját elvesztett magányos költő fájdalmát: „És elszáradnak idegeink, elapadt vérünk, agyunk. / Látjátok, feleim, szemtekkel, mik vagyunk. / íme, por és hamu vagyunk." (Nemzeti Tankönyvkiadó, 2002) Folyóiratunk megjelentetését a Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériuma, a Nemzeti Kulturális Alapprogram és a József Attila Kulturális és Szociális Alapítvány támogatja. 136
