Forrás, 2003 (35. évfolyam, 1-12. szám)

2003 / 9. szám - Orosz László: Petőfi 1 - 4. (Egy kritikai kiadás harminc éve)

sében megokolta. Noha igen pontos és gondos munkát végzett, maradt egyetlen eltérés a szöveg és a javítás indoklása között: a 91. sor végén „a három pont elhagyása indokolatlan" - írta, a vers kérdéses helyéről azonban elmaradtak a pontok (lehetséges, hogy a nyomdász figyelmetlenségéből).

Nem tudományos igényű kiadásokban, a korábbi kritikaiakban is, Havas Adolféban (1892-93) és Varjas Béláéban (1951) a költő által sajtó alá rendezett Összes költeményeit megelőző zsengék a Függelékbe kerültek. E kiadás 1. kötetének az elején, időrendi helyükön találhatók ezek. Részben autográf kéziratokból, részben egykorú másolatokból, részben hiteles későbbi közlésekből lehetett megállapítani a szövegüket. A Petőfi kézírásában fennmaradt, 1995-ben előkerült, 1996-ban nyomtatásban is megjelentetett Ibolyák című, verseket és novellákat tartalmazó füzetből két addig ismeretlen Petőfi-vers és másik négynek a változata került elő. Ezeket a 3. kötet Pótlások című fejezete közölte, ugyanott találjuk az 1. kötetben 2. darabként közölt, a Hűtlenhez című vers 1979-ben előkerült szövegéből való variánsokat is. Mivel pedig időközben bebizonyosodott, hogy az 1. kötetbe 47. számmal fölvett hexametersort nem Petőfi írta, szükségessé vált a sorszámozás megváltoztatása (2-1 = 1): ezért a 3. kötetet záró 332. után a 4.-et a 334. számú vers nyitja. Kérdés azonban, hogy az így helyreállított számozás véglegesnek tekinthető-e, mivel nem lehet kizárni, hogy Petőfi elveszett versei közül néhány még előkerül. (A szerkesztés gondosságát mutatja, hogy a 3. kötet pótlásai közé az Ibolyákból fölvett Engesztelődnek egy kimaradt szakaszával teljessé vált szövegét a 4. kötet újra közli a Pótlások között.)

Az 1. kötetben közölt zsengék közül több a költő által 1841 őszén Pozsonyban Neumann Károlynak ajándékozott Láncz versei című kéziratos gyűjteményben maradt fenn. A kritikai kiadás nemcsak elfogadja ezt a vitatott címet, de nem is említi, hogy egyes Petőfi-kutatók Lant terseinek olvasták a címet.

A köteteknek mintegy kétharmad része tartalmazza a Jegyzeteket, ezek terjedelme azonban jóval nagyobb mértékben meghaladja a versekét, ugyanis ezeket apró betűvel nyomták. Se szeri, se száma a Petőfiről való emlékezéseknek, ezek gyakran nem hitelesek, utólag igazították őket a már halhatatlan költő emlékéhez, ellentmondásokat is tartalmaznak. A kutató belevész az emlékezés tengerébe, ez lehet az oka annak is, hogy Petőfi teljes és hiteles életrajza mindmáig várat magára: Ferenczi Zoltán 1896-ban megjelent 3 kötetes életrajzában sok a tévedés. Fekete Sándorénak 1973-ban csak az első kötete jelent meg nem folytatódott. A kritikai kiadás nagy érdeme, hogy többnyire sikeresen teremtett rendet az emlékezések és kutatói megállapítások ellentmondásai között.

Lássunk erre néhány példát a most megjelent 4. kötetből!

A négy ökrös szekér keletkezési idejét Havas kiadása 1845. őszi hónapjaira, Varjasé szept. 26 - okt. 7. közöttre teszi. Ferenczi életrajzán alapul ez, aki a költőnek csak 1845. őszi borjádi tartózkodásáról tudott. Kerényi kiadása azonban külön alfejezetben foglalkozik a borjádi látogatásoknak és az ott írt verseknek időrendi kérdéseivel (245-247. 1.), s több adat figyelembevételével arra a következtetésre jut, hogy Petőfi júl. 26. és aug. 9. között is, majd szept. 26. és okt. 7. között is töltött mintegy két-két hetet Borjádon a Sass családnál. Az említett vers szövege (éjjeli szekerezés, szénaillat, holdvilág) is, az emlékezések is nyári, nem őszi éjszakára vallanak, ezért az ő keltezése: Borjád, 1845. [aug. 9. előtt].

A csárda romjaival kapcsolatban talán lényegtelennek látszó, mégis megoldandó kérdés volt, a Szalkszentmárton közelében szóba jöhető hét csárda közül melyikhez köthető a költemény. Helyi hagyomány alapján Dienes András a Duna melletti révcsárdát jelölte meg, ez azonban Petőfi idejében nem volt rom, 1936-ig állott. Mezősi Károly és Matics Pál 1969-ben terepbejárással döntötte el, hogy a ma Tass községhez tartozó Fehértó-pusztán talált pince fölött állhatott a Petőfitől 1845-ben látott csárdarom. (L. Mezősi Károly: Közelebb Petőfihez, 1972, 206-217.1.)

A Tündérálom keletkezéséről szóló másfél oldal nagy része azt vitatja, ki lehetett az ihletadó múzsája. Egyesek szerint a sárszentlőrinci Hittig Amália, akivel 1845-ben Borjádon újra találkozott Petőfi, mások szerint az aszódi Cancriny Emma, akihez A hűtlenhez című vers szól, ismét mások az 1839 nyarán Ostffyasszonyfán megismert Tóth Rózára gondolnak, akihez Petőfi több verset írt. (Fölmerült még egy bizonyos Neumann Klárcsi neve is, őt azonban Juliskának hívták, tíz évvel idősebb volt az aszódi diák Petőfinél, s később tanárának, Koren Istvánnak a felesége lett.) Végül azonban azt fogadjuk el igaznak, amit a jegyzet írója Horváth Jánostól idéz: „Sem Tóth Rózát, sem Hittig Amáliát nem tekintem tehát a Tiindérálombeli szerelmi történet leányalakjának; de igenis, Petőfinek az utóbbival való váratlan találkozását a Tündérálom-ihlet fölfakasztójának. A költeménybeli szerelmi történet sokkal irreá- lisabb jellegű, semhogy életrajzi fejezetet kereshetnénk mögötte." (Lényegében egybecseng ezzel Illyés Gyula véleménye: „Nem a kis Hittig Amália vagy a csöngei szerelem: Tóth Róza személye elevenedik meg, hanem annál sokkal csodálatosabb: maga az első szerelem.")

Az ehhez a költeményhez fűzött magyarázatok Byron, Shelley, Shakespeare, Vörösmarty műveivel való párhuzamokra hívják fel a figyelmet. Aligha dönthető el, hogy tudatos átvételek, olvasmányéiul