Forrás, 2003 (35. évfolyam, 1-12. szám)

2003 / 9. szám - Dobozi Eszter: Vasárnapi írók, dekonstruktív epigonok

magát minősítő értékei által válhatnának a jövő irodalmát meghatározó tényezővé. A csoport önmaga szűrőjeként is tételezi magát. Mintha kizárólag ők maguk lennének az irodalom igazi letéteményesei. Velük kezdődnék, s velük fejeződnék be az irodalom története. A pályakezdő mindig is fokozottan formált jogot saját szellemi függetlenségének megőrzésére, de főként annak hangoztathatóságára. A pályakezdőt az elhatárolódás szelleme teremti sok esetben. Közöttük bizonyára rendre felbukkannak olyanok, akiket egyszer majd visszaigazol az idő. Sokan vannak azonban olyanok, akik csupán önjelölt bajnokai a szellemi önállóságnak és eredetiségnek. Tevékenykedésük eredménye nem vagy alig különbözik a magát amatőrnek tekintő írogatókétól.

Ez is epigonizmus

Nehéz volna felfedezni például az ürítés problémáival részleteiben foglalkozó szöveg (szerzője magányos próbálkozó) minőségi eltérését attól, amelyben az ámokfutó Lacika egy vizelettel megtöltött vízipisztollyal - utcai járókelőkön - bosszulja meg a posztindusztriális társadalomtól elszenvedett sérelmeit. (Vagy értelmezzük ekként? A gyermekded lázadó kis története mindenkiénél jobban megsejteti velünk világunkat, amelyben már csak így jelenhet meg tiltakozás, egyet nem értés. Mert hamarosan nem lesznek törvényes fórumai a. véleménynyilvánításnak? Vagy funkciójukat vesztve, kiüresedve - hatástalanokká válnak?) Az egyik altesti témát taglaló mű magánkiadásban látott napvilágot. A másik, a vizeletes vízipisztollyal végrehajtott akciósorozatról szóló novella minisztériumi támogatással - amint a belső címoldalon olvasható is.

Az egyik főiskolát is működtető város lapot alapít. „Kultúra. Közélet. Kritika". Hirdeti az alcím. Hogy a kultúrába itt az irodalmat is beszámítják, rögtön látni a címlapon is kiemelve: Versek, esszék, kritikák. A néhány eddig megjelent számból annyi bizonyos: a legnépszerűbbnek hirdetett lap körüli újságírók (a publicisztikai jelenlét mintha nem volna elég, s kellene az a halhatatlanság is, amelyet a fedelesre tervezett folyóirat jellegű kiadvány ígér) és néhány főiskolai hallgató: ők ennek az irodalomnak a bázisa, s pár helyben és a környéken élő verselő az idősebb évjáratúakból. Lehet, hogy a főiskolások közül még kiforrja magát valaki az itt jelentkezők közül? Lehet! Lehet, hogy az élete alkonyáig ismeretlenül maradt szerző zsenialitása most egyszeriben megismerszik? Valaki most fog majd berobbanni az irodalomba? Évtizedek elfojtottságával. Még ez is megtörténhet. De vajon mit veszített volna irodalom és olvasó, ha az efféle sorok nem jutnak el a nyilvánosságig? „Hol vannak már a rég-telek/ a hosszú hóesések, szikrázó téli hajnalon/ fázós-víg ébredések.// Nincs jégvirág az ablakon,/ s a konyhában nem füstöl/ a rozsdaette masina,/ s nem fáj a szemem a füsttől." „A válladra, a hajadra hullik a városodban megjárt sok-sok szürke macskakő, filmkockák, zenék, zajok, mosolyok." „Úgy kéne csinálnom, összeraknom,/ Hogy ne legyen hibás unos-untalan./ Szerintem össze kéne basznom,/ elindulni az úttalan útan." (sic!) Azokat a verssorokba tördelt prózamondatokat már nem is idézem, amelyekről nem lehet tudni, miért is éppen ott törnek meg, ahol megtörnek. (Se ritmus, se rím, se gondolat, semmiféle logika nem indokolja, miért kell a szavakat egymás alá írni. Mintha ettől verssé válna a betűömleny.) De itt van egy Örkényi rövidségű próza csattanója: „Az üzleti andekdoták után új téma: nők. Én nem csalom a feleségemet, halkítja le hangját a Mályvaszín Öltönyös. Hökkent csend. Csak szopatok. Dezső a kirobbanó röhögésbe landol. Az asztal sarkán a gulyáshoz letört kenyér morzsája. Felugrik, csipeget. Kurva dög, csap oda a Bajszos. Dezső lerebben." (Dezső egy veréb, ez a neve, „Tandori iránti tiszteletből" - írja két sorral fentebb a szerző, a belső címoldalról tudhatjuk, egy kulturális intézmény munkatársa.)

118