Forrás, 2003 (35. évfolyam, 1-12. szám)

2003 / 9. szám - Dobozi Eszter: Vasárnapi írók, dekonstruktív epigonok

A műkedvelő írók, költők, írogató emberek csoportképző szerepét bizonyosan fölerősítette az a tendencia is, amely sok más területen is kedvezett az önszerveződés legkülönfélébb formációi (pártok, egyesületek, baráti és közhasznú társaságok, kamarák, szövetségek, lokális és regionális tömörülések) létrejöttének. Egyik népművelő (vagy mai szóval: művelődésszervező) adatközlőm szerint csak Budapesten legalább looo olyan csoportosulás működik, amelyeket az a remény tart össze, hogy tagjaik fogják rövidesen az új magyar irodalmat jegyezni. Hogy köreikből szöknek föl a holnapi irodalmi sikerek. Felolvasásokat tartanak egymásnak, s a hozzájuk csapódó hallgatóságnak. Vannak, akik lakásokon jönnek össze. Míg ki nem növik a lakás méreteit. Vagy szét nem hullanak alkalmi vagy időlegesen összeállt csoportjaik, mielőtt nagyobb nyilvánosságra szert tehetnének.

S ha csak a szomjúságot, a vágyat érzékelem törekvésükben a teljesség iránt, amely a nagy művészetnek, a jó irodalomnak is sajátja, jelenlétük és működésük hiányt is jelezhet. A jó, a szép, a szellemet-lelket átjáró és mindennapjainkat megemelő művészi élmény, a katarzis, a szenvedésnek, az ürességnek is értelmet adó felismerések és ráismerések, de akár az öröm hiányérzetét is. Ha mindezt ott sejtjük az oly sokszor kicsorbult ízlésre valló versikék, rigmusszerűen egymás alá másolt sorok, botladozó mondatok vagy a le nem leplezett sokféle epigonizmus mögött, gyülekezésüknek üzenetértéke is lehet a kortárs irodalom számára. S ez üzenet szerint nem halt ki még az irodalom olvasója, csak azzá kellene nevelni az érzékenységgel megáldottakat. Jó (azaz művelt és felkészült) tanárokkal (olyanokkal, akik - a Karácsony Sándor-i értelemben - művészei a nevelésnek-tanításnak) és jó irodalommal. Nem erőszakkal, nem türelmetlenséggel. Csak közvetítve és megmutatva, ami jó.

Az amatőr mint mítoszteremtő

Az amatőr író sokat tesz azért, hogy megteremtse saját és társai tevékenységének mítoszát. Mindenekelőtt nagy elődökre van szüksége. Egyik csoportosulásuk például különösen vonzódik a magyar irodalom múltjából azokhoz az alkotókhoz, akik mélyről küzdöttük fel magukat. Műveltségükre nem iskoláztatásukkal, nem egyetemeken tettek szert, hanem az autodidakták módján. Veres Péter gyakran hivatkozási alap. Szívesen közlik írásait, írásainak egy-egy részletét a maguké mellett.

Máskor maga a tanulatlanság, az iskolázatlanság tűnik föl, mint mítoszteremtő tényező. A józan paraszti ész mitológiája természetesen az iskolázottak pökhendiségét, megközelíthetetlenségüket hivatott ellenpontozni ebben a gondolkodásban. Az irodalomnak ez a szubkultúrája a mássággá avatott kisebbségi érzést állítja értékorientációja centrumába.

Ahogyan a távolabbi múltban (főleg az őstörténet, a honfoglalás korában) is keresik azokat a mozzanatokat, amelyekből saját törekvéseiket levezethetik, ugyanúgy választanak vonatkoztatási pontokat a közeli műit tragikus eseményeiből. Középkorú vagy idősebb műkedvelő írók gyakran magyarázzák peremhelyzetüket, megkésettségüket politikai okokkal. Nehéz is vitatkozni az ilyen önértelmezésekkel, hiszen vannak egykori börtönviselt szerzők a magyar irodalomban, s volt mártír is, akiknek és akinek életműve (ha mégoly töredékes is) még nem került a helyére az irodalmi köztudatban. (Pomogáts Béla Tóth Bálint költészetét méltatva szól arról, hogy létezik a magyar irodalomnak egy „titkos kórusa", amelyet „az ötvenes évek tulajdonképpen mindmáig csak kevéssé ismert börtönköltészete alkotott." A „mindmáig méltatlan sorsra kárhoztatott költői kórusnak a képviselői között" olyanokra gondol, mint például Tollas Tibor, Gérecz Attila, Elekes Attila, Földváry- Boér Elemér, Béri Géza, Szathmáry György és Kocsis Gábor.)311 De szinte mindannyian tudunk a saját környezetünkből is különféle foglalkozású emberekről, akiknek az osztályide- genség, a politikai megbízhatatlanság vádja miatt tört derékba a pályája. A politikai,

112