Forrás, 2002 (34. évfolyam, 1-12. szám)
2009 / 7-8. szám - Hiány-lexikon A - Zs, abszolút csend - zsibongás
ni, kitalálni, kitálalni, hova tartozom. Addig túlságosan zajos magányban, pohár irodalmi borral kezemben sétálgatni fel-alá az egymásnak magyarázó sok nemzedéktárs között. Lackfi János nemzeti stratégia A nemzet egyszerre múlt, jelen és jövő: a múlt ismerete és birtokba vétele nélkül nem lehet jövőt építeni, és hiteles jövőkép nélkül nincs értelme a múlt számon tartásának. Mindez azt is jelenti, hogy a „felnőtt" korú nemzeteknek mindig van valamiféle elképzelésük a választandó történelmi pályát, a megoldandó nagy közös feladatokat illetően. Ez az elképzelés mindig a múltba is ereszti gyökérzetét, és ott van mögötte a történelmi tapasztalat szellemi és erkölcsi fedezete. Talán ezt nevezzük nemzeti stratégiának: a közös gondolkodás és a közös cselekvés történelmi tervezetének. Ennek a tervezetnek, mint minden átfogó közösségi megfontolásnak, azonban csak úgy van értelme, ha minél szélesebb konszenzusra épül: a közös tapasztalat, érzület, gondolkodás és cselekvés minél több egyén, kisebb és nagyobb kö- zösségek átfogó közmegállapodására. A mögöttünk lévő huszadik század magyar történelmét valójában egy folyamatosan és igen fájdalmasan érvényesülő ellentmondással (is) jellemezhetjük. Szoktuk mondani, különösen az egy évtizede bekövetkezett történelmi átalakulás (rendszer- változás) után, hogy a huszadik századi magyarságnak valójában nem volt „nemzeti stratégiája", és részben ez a hiányosság vezetett azokhoz a történelmi, társadalmi és szellemi válságokhoz, amelyek jóformán felőrölték a magyarság életerejét. Mindez tulajdonképpen nem így van: igazából hiteles „nemzeti stratégiák" jöttek létre, természetesen a szellemi élet, például az irodalom, a társadalomtudomány és a történetírás műhelyeiben, csak éppen nem akadt olyan, a nemzet valódi érdekeinek érvényesítésére alkalmas, nagyszabású politikus személyiség (mondhatnám így is: államférfi), aki valóra tudta volna váltani a szellem embereinek elképzeléseit, terveit. Illetve, midőn ezeknek a terveknek a megvalósítása elsőrendű szükségletté vált, a történelem kedvezőtlen alakulása mindig keresztül húzta a „nemzeti stratégiák" készítőinek számításait. A politikai életben, többnyire a kormányzati hatalom birtokában rendre fogalmazódtak meg, nem egyszer nagyívű és hitelesnek tetsző nemzeti stratégiák. Ezeket a stratégiákat azonban, részben korszerűtlenségük, részben a mulasztások, tévedések és hibák következtében vagy éppen külső hatalmi erőszak miatt szinte sohasem sikerült megvalósítani, és a stratégiai kudarc mindig az ország erőinek vészes megfogyatkozásához vezetett. Holott a történelem nem egyszer figyelmeztetett arra, hogy eredményes nemzeti stratégia csakis megfontolt és körültekintő reálpolitikai elképzelésekre építhető fel, olyan stratégiai koncepciókra, amelyek messzemenően figyelembe veszik az ország, illetve a magyar nemzet geopolitikai elhelyezkedését és a nagyhatalmak, illetve a szomszédos országok, illetve nemzetek törekvéseit. De még ha létrejött volna is valamiféle hiteles nemzeti stratégia, akkor is hol volt az a nemzeti közmegegyezés, amely egy országmentő stratégiát megtámogathatott volna? Amiatt, hogy Magyarország huszadik századi történelmének leginkább válságos pillanataiban rendre pusztító válságok áldozata lett, nem csupán a külső ellenségek- ellenfelek a felelősek, hanem a nemzeti konszenzus és az erre épülő nemzeti stratégia végzetes hiánya is. így történt ez az első világháború végén, midőn egy valóságos érdekeit felismerő és összefogásra törekvő magyar társadalom, ha talán nem tudta volna is elhárítani az ország megcsonkítását, valamit enyhített volna ezen. Ez történt 118
