Forrás, 2002 (34. évfolyam, 1-12. szám)
2009 / 7-8. szám - Hiány-lexikon A - Zs, abszolút csend - zsibongás
France novelláját ama riksakuliról, aki egy napon beleszeretett a tündérien szép nőbe, mert az mosolyogva jött szembe vele az utcán. Nosza, kulizni kezdett még inkább, mint azelőtt, s miközben a családja éhezett, ő pénzt pénzre rakott, és amikor sikerült kissé kiöltöznie, megleste az igézőén szép hölgyet, s eléje került sétája közben, a tündér azonban elhaladt mellette, észre sem vette névtelen imáját, hanem tovább mosolygott, a szerencsétlen kuli tehát óriásit csalódott, és csak állt megdöbbenve, pedig csupán annyi történt, hogy a kedves teremtés nagyon szerette az életet, s ezért mosolygott mindenkire boldogságában. Még a nyomorult riksakulira is... * Bálint Tibor mosoly II. Az eltűnt mosoly nyomába eredve fehér foltok feketéjére, felperzselt földekre lelek. Pedig a mosolynak is van megmaradási törvénye, mint az anyagnak és mint a szellemnek. Nem veszett el, csak átalakult. Amerre ellátok, balkáni mosollyá fintorodott. A mosoly - én még jól emlékszem rá - egykor derűt, nyitottságot, kitárulkozásra való készséget jelzett; a balkáni mosoly - ugyanezt mímelve - valamit leplez és eltakar Eltakarja a valóságot; a helyzetet és a szándékot, hogy a mosoly hordozója ezt a helyzetet nemcsak elfogadja, mint természetest, hanem - létjogosultságot kérve számára - kizárólagosságot kíván. Leplezi a létszemléletet és a létezéstechnikát, a morális igénytelenséget, mellyel a talmi és a valódi értékeket összemossa. Cinizmus van ebben a mosolyban, s nemcsak azt jelenti, c'est la vie, c'est la situation, hanem azt is, hogy nem érdemes másra törekedni. A balkáni mosoly eleve belenyugvást sugall, a reményt nyújtó szembeszegülésről akar lebeszélni. Helyzetet követ és helyzetet teremt; látszólag szelíd formájában is erőszakos, és ragályossá válik. Hatása alól nehezen vonja ki magát, aki bűvkörébe kerül, mert a balkáni mosoly hordozói elvi és önérzeti kérdésnek tekintik, hogy a világ elfogadja mosolyukat, s ugyanúgy mosolyogjon vissza rájuk. Van erről egy történetem, az ördög tudja, miért jutott az eszembe. Volt csatlakozás a kocsárdi állomáson. A Kocsárd és Marosvásárhely között ritkásan közlekedő járat fapados, kivilágítatlan teremkocsijában a kitörött ablakokon átsüvített a szél, de így sem tudta kifújni a mellékhelyiségek felől áradó ürülékszagot. Az Aranyos és a Maros folyását követő Holdbéli tájat, a lecsupaszított, suvadásos, agyagos sárga dombokat eltakarta a sötétség és a sűrűszálú eső, melyből bőven jutott az utasokra is, akik esőernyőjüket az üres ablakkeretnek szegezve, kabátjukba burkolózva igyekeztek viszonylag szárazon maradni. Fásulttá fáradt emberek között ültem a vizeletszagú esőben és szélben, egy vagonban, amelyből minden elmozdíthatót elmozdítottak, és amelyben minden megrongálhatót megrongáltak, magam is fásult és fáradt voltam, de nálam okosabb és éberebb ösztöneim figyelmeztettek a sarokba húzódott két férfi beszélgetésére. - Jártál már odaát? - Hol? - Hát odaát, a magyaroknál. - Egyszer. - S ültél villamoson? - Egyszer. Azon a hatoson. - Láttad mennyi égő van benne? — Láttam. Éppen néztem, kettő is elég lenne, de ők negyvenet égetnek egyszerre. - Van ott talán nyolcvan, vagy száz is. Hallgattak egy darabig, mintha mérlegelnék a szavakat, aztán egyikük nyugodt, szenvtelen hangon megszólalt. - Arra is lusták, hogy felnyúljanak érte és hazavigyék. S még ők akarnak bennünket kioktatni... Cigarettára gyújtottak, s a fellobbanó fénynél mosolyukat is láttam. A balkáni mosoly - megvilágítva - fölényes. Nekem fenyegetőnek tűnik. Gálfalvi György * Minden bizonnyal Bálint Tibor utolsó írása. Az írás Bálint Tibor halálát követő napon érkezett meg hozzánk. (A Szerk.) 115
