Forrás, 2002 (34. évfolyam, 1-12. szám)

2009 / 7-8. szám - Hiány-lexikon A - Zs, abszolút csend - zsibongás

lozzunk: Újvidéken ez csak a normális élet elvesztésének naponta tapasztalható keserűsége. Minden városnak van ilyen utcája, mely összeköti a vasútállomást a belvárossal. Amikor nemrégiben hosszabb időt Németországban töltöttünk, már előre jót szórakoztunk, mert tudtuk, a vonatról leszállva milyen áruházak, bevásárlóközpontok követik egymást, minden kisvárosban szinte szakasztott egyformán, ugyanabban a sorrendben. A mi „sugárutunkon" nincsenek nagy bevásárlóközpontok, egyébként pedig nem is a városközpontba vezet, hanem a Dunán túlra, Péterváradra, s az ember sohasem tudhatja, mire számíthat. A sétánál talán csak az autózás izgalmasabb ebben a városban. Balra kanyarodni általában csak akkor lehet, ha a jelzőlámpák az útkereszteződésekben rosszul vannak beállítva, nem egyszerre váltanak zöldre, s a szembejövő forgalom néhány pillanattal később indul el. Az őslakosok már tudják, hol vannak ilyen kereszteződések, hol kell gázt adni, kivágódva a szembejövők elé. A kanyarodás pedig kötelező, mert az utca a semmibe fut a Dunába bombázott híd előtt. A két kilométernyi hosszú, széles utca mindkét oldalán megjelentek a műanyag kerti székek, jelezve, hogy a kiskocsmák tulajdonosai arra számítanak, a szép idő beköszöntővel egyre többen ülnek ki sörözni. Nemsokára csupa borostás, rövidnadrágos férfit látni majd, vastag aranyláncokkal és széles karkötővel, amint ráérősen iddogál- nak. Emlékszem, nem is olyan régen történeteiktől visszhangzott a város, nem is tagadták, hogy egy kis hétvégi háborúzásra járnak, ötvenmárkás napi zsoldjukkal nyíltan dicsekedtek. Nyári éjszakák fülledt sötétjében, ha jól megnézzük, még látni a véres bakancsok hajdani nyomát. Az egykori kávéházaknak csak az emléke maradt meg, nekünk már csak járdára kitett székek jutottak. Nem csoda, hogy már csak a legöregebbek emlékezhetnek a Dornstädter, majd Zágráb cukrászdára. Emlékszem, úgy tíz-egynéhány éve, amikor egyik kormányfőnk diadalittasan emelte a magasba a konvertibilis dinárt, még azt hittük, az az ország van a legközelebb Európához. Az akkoriban modernnek számító üzletközpontban egy Gerbeaud nevű cukrászda nyílt. Ma a helyén csevapcsicsa- vagy más néven kebabsütöde működik, terjeng a roston sült bárány és a vöröshagyma illata. Pedig mennyire szeretnék beülni egy valódi kávéházba, és elővenni kedves folyóiratomat, a berlini Literaturent. Vagy olyasmit tapasztalni, amit a magyar nyelvterületen kevéssé ismert, kiváló stílusban író Alfred Polgar mond el A Central Kávéház elmélete című szellemes szövegében: „Vannak írók, akik a penzumukat csak a Centrálban tudják teljesíteni, sehol másutt, éppen ott tör rájuk az ihlet, ahol megcsapja őket a lustálkodás szele, ott hozza meg gyümölcsét a semmittevés. De vannak olyan alkotók is, akiknek semmi sem jut eszébe a Centrálban, másutt pedig még annál is kevesebb." Nem érdemes folytatni. A Zágráb cukrászdát ma Athénnak hívják. Csak semmi Nyugat- és Monarchia-nosztalgia! Ez a név sokkal jobban illik a városhoz. Toldi Éva

kerékpár Zorka keres telefonon. Kiabált ki a felesége az udvarra, ahol viharvert —ját igyekezett üzemképes állapotba hozni. Megtörölte gépzsíros kezét az asszony elhajított harisnyájában, megmoncsolta az őszi napsütésben sütkérező kutya fejét meg a hátát, majd besétált a konyhába. Zorka soha nem valami okos ügyben kereste. Igen. Szólt bele a kagylóba.

Azonnal találkoznunk kell. Négyszemközt. Meddig dolgozol? Vagy még jobb, eljövök hozzád a gyárba. Ledermedt. Az asszony tekintete lyukat perzselt a hátába. Az udvaron is izzadt, de most hatalmas csöppek ütköztek ki a homlokán. Ez nem tűnik bölcs ötletnek. Nem. Nem érek rá. Nem tudom. Úgy tűnik, soha. Hebegte a vonal túl96