Forrás, 2002 (34. évfolyam, 1-12. szám)
2009 / 7-8. szám - Hiány-lexikon A - Zs, abszolút csend - zsibongás
az a „hiány", amit értelmezni szeretnék, már önmagában értelmezhetetlen, mert paradox és elfogadhatatlan, mert a kisebbségi lét már önmagában is hiány?! Az Ön kérdése, főszerkesztő úr, számomra nagyon komoly „játék", amelyet ez idáig még nem tettek fel nekem, éppen ezért igyekszem tőlem telhetőén a legkomolyabban válaszolni, s ez számomra csak az önmeghatározással kezdődhet, s tartok attól, hogy elvezet, elvezethet a két világháború közti erdélyi ideológiai vitához, a „gyöngy és homok", a „gyöngykagyló", vagy ami még rosszabb, egy újabb „nem lehet" vagy „lehet, mert kell" értelmezéshez. A felkérés - gondolom - az „írónak" szól, de én akarva- akaratlanul is „kisebbségi magyar író vagyok", s már ez a meghatározás, ahogy az előbb már fejtegettem, a szellemi teljességigény lehetetlenségét tükrözi, mert létezésem, meghatározó élményeim, helyzettudatom parciális, még akkor is, ha része vagyok az „egyetemes magyar nemzetnek". Mielőtt eljátszanék a gondolattal, esetleg sajnáltatnám magamat - sosem voltam főfoglalkozású író: milyen lehettem volna? -, tudom, a helyzetem a befogadás szempontjából is más, nem azonos a kisebbségben élő angol, német, francia vagy spanyol író helyzetével, akik mögött még „otthontalanságban, hontalanságban" is határoktól függetlenül - mindkét fogalomra a későbbiekben visszatérek - mégiscsak egy világnyelv határtalansága és védőburka feszül, de tagadhatatlanul jobb, mint egy ír vagy zsidó íróé, akinek az „anyanyelve" lehet angol vagy magyar, ukrán, román, viszont múltjának „kódjai", emlékei, nem, vagy csak részben azonosak a körülötte élő többséggel, „anyanyelvén" ír, de egy másik nép emlékezetével a szívében. Fokozhatnám persze tovább is, mert a Székelyföldön élek, helyzetem bizonyos szempontokból jobb, mint egy Temesváron vagy Bukarestben alkotó magyar írónak. „Otthon, a könyveim közt, emlékeimben és lelkemben magyar vagyok" - mondhatná, s mondja is társam az otthontalanságban, és részben igaza is van, de hogyha az „otthon" a „haza" anonimája, akkor nyilvánvaló, egyik a másik nélkül a „teljesség" hiányát tükrözi. Tehát, ha elfogadom, hogy az Ön kérdése a kisebbségben élő írónak szól, akkor válaszom is az adott helyzetben értelmezhető, még akkor is, hogyha elfogadom az egységes magyar irodalom tényét, mert író voltom legfontosabb meghatározója a hazátlanság és a helyzettudat. Meg is fordíthatnám a sorrendet, író voltomat már eleve meghatározza a helyzettudatom s a haza hiánya, annak minden pozitív és negatív vetületével. Mivel azonban helyzettudatomat is különböző tények, összetevők összessége határozza meg, akkor úgy határozhatnám meg önmagamat, a személyes Én összetevőit: egy falusi születésű, a társadalom alsóbb (nem minősítő jelző) kategóriáit megjárt (bánya, gyár) és mégis értelmiségi ember vagyok, amelyet csak színezhet, hogy író vagyok, aki viszont mint ilyen, nem volt főállású soha. Többnyire „alulnézetből" próbáltam megfogalmazni a „világ dolgaiból" a rám eső részt, sorsközösséget vállalva azokkal, akikkel együtt éltem - élek. Azt is mondhatnám, személyes sorsom szinte soha nem érdekelt (többször hívtak pártfőiskolára, nem mentem el), csak a közösség, vagy ha úgy tetszik, a népem sorsa, annak örömei - ha voltak -, bánatai. Persze ezzel együtt és ennek ellenére - nem érték és nem többlet - magyar vagyok, neveltetésem és kultúrám szerint, ennek a népnek a „teljes jogú"? tagja. Magyarságom, mert egy székely-magyar faluban születtem, amely körül száz, vagy bizonyos irányokban 200-250 kilométer körzetben csak a közösségem, tehát népem tagjai éltek, adott volt, a családban, az utcán nem kérdőjelezte meg senki, olyan természetes egyértelműséggel voltam magyar, ahogy fű a fű, csillag a csillag, azonosságomat a közösséggel nemcsak a bölcsődal, népdal, magyar nóta, magyar tánc, viselet - gyermekkoromban még divat a székely ruha - határozta meg, az utca is, a falu és a legközelebbi városok is. A személyes Én és a kollektív Én harmóniáját úgy tűnt, látszatra 60
