Forrás, 2002 (34. évfolyam, 1-12. szám)
2009 / 7-8. szám - Hiány-lexikon A - Zs, abszolút csend - zsibongás
egyetlen fiuknak Ők jelentették az el nem múló, rendíthetetlen valóságot, a létezés bizonyosságát. Sorsom felmérhetetlenül gazdag ajándéka, hogy sokáig éltek, hogy sokáig láthattam, szólíthattam Őket. Felmérhetetlen a lelkemre nehezült tartozás is, amit Nekik már le nem törleszthetek soha. Anyám még az imént letűnt huszadik század végnapjaiban húnyt el, 89 évesen. Apám tíz hónappal később követte Őt, élete 93. esztendejében. Váratlanul kezdődő, lassú agóniájuk előzményeiről, körülményeiről s részleteiről most még nem tudok, s nem is akarok írni: ez egy másik, egy merőben új feladat lesz. (S különben sem tartozik ide.) Ám igazából azóta érzem át s tudom: mi a halál, s azt úgyszintén, hogy magam is halandó vagyok. Hanghordozásomban, gesztusaimban, vonásaimban, vénülő tagjaim mozdulataiban nap mint nap rájuk ismerek. A hiányuk-szakította űr azonban örökre befoltozhatatlan. -> hiányhatvány Buda Ferenc anyanyelv ismerete Panaszkodik egy filmgyártási vállalkozó, vagy ha úgy jobban tetszik, egy producer, egy gyártásvezető - vigyázat, pontosan idézem, mert rádiónyilatkozata után tüstént lejegyeztem a szavait! -, panaszkodik tehát, hogy „bele vagyunk verve a magyar nyelvbe", mármint ők, a magyar filmesek, s ez a sajnálatos körülmény eleve akadályokat gördít a magyar film eladhatósága elé a világpiacon. Istenem, ha Arany János is így gondolkozott volna, meg Balassi Bálint és Csokonai Vitéz Mihály is! Igaz, ők nem filmesek voltak, csak költők. így viszont, mint ilyenek, reménytelenül „bele voltak verve a magyar nyelvbe." Az utánuk következők is: Móricz, Ady, Krúdy, Kosztolányi, de még Weöres Sándor és Nagy László is, mind a mai napig jóformán mindenki, aki magyar költőnek tartotta magát s ezen az elátkozott nyelven írt. Ritka kivétellel így volt minden nép költője, mindegyik a saját népének, a saját anyanyelvének a nyelvébe volt beleverve, s ez az eléggé el nem ítélhető hagyomány ma is folytatódik. Persze voltak és lesznek is írók, akik a nagyobb világhír reményében a saját provinciális anyanyelvűknek hátat fordítva valamelyik világnyelven próbálták és próbálják megírni remekműveiket, de ez az oroszokkal, spanyolokkal, angolokkal, németekkel, franciákkal ritkán vagy egyáltalán nem fordul elő, jól érzik magukat a saját anyanyelvűk ketrecében, kalitkájában, úgy is mondhatnánk, hogy saját anyanyelvűk tengerében. Ebben a ketrecben, kalitkában vagy tengerben Petőfi is kifogástalanul, fesztelenül mozgott s inkább levágatta volna jobb kezét, kimetszette volna a nyelvét, mintsem megtagadta volna, hogy magyarul írjon vagy énekeljen. Egy Áprily Lajos vagy egy Tamási Áron sohasem érezte édes anyanyelvét börtönnek, lubickolt benne, mint hal a vízben. Persze a filmművészet egészen más tészta. Egy film talán már eleve úgy készül - tisztelet a ritka kivételnek -, hogy az alkotói, mindenek előtt a producer, a világpiac esélyeit fürkészi; a hazai közönségnek, különösen, ha kis országról van szó, nem érdemes filmet csinálni: nem fizetődik ki, a gyártásába fektetett tőke nem térül meg, hogy az esetleges haszonról ne is beszéljünk. Ezek után jogosan az arcomba vághatná korunk gyártásvezetője, hogy míg egy vers megírásához untig elegendő egy darab papír és egy ceruzavég - Faludy Györgynek Recsken még erre se volt szüksége; minden ott „írt" versét a fejében rögzítette -, addig egy film elkészítéséhez kemény milliók szükségesek, enélkül a kemény milliók nélkül hozzá se foghat a forgatókönyvíró, a rendező, a színészek és a statiszták hadserege, de még ha az asztalon is vannak a kemény milliók, ott van a producer szájában a keresű íz, 9
