Forrás, 2002 (34. évfolyam, 1-12. szám)

2002 / 6. szám - Fekete J. József: Kisebbségben a regényben

megfelelőbb módszert, és ezáltal válaszolja meg ezeket a kérdéseket. Balogh Robertnek ez olyanmód sikerült, hogy regénye alig 140 oldalán az olvasó egyszerre találkozik a magyar- országi svábság közel háromszáz éves történelmével, a névtelen 300. 000 német között a szerző családjának több nemzedékre visszatekintő történetével, az elbeszélő önéletrajzi vonatkozású emlékezéseivel, egy baranyai sváb falu szociográfiájával, folklórjával, számos lírai sorstörténettel és még több varázslatos, misztikus mesével, anekdotával, látomással - tényszerű és fiktív anyaggal egyszerre. Az egymással látszólag semmilyen kapcsolatba nem hozható szövegtartalmakat, mint például az archaikus népi imádságok és állami rendeletek, vagy népszámlálási adatok és gáláns kalandok leírása, kellett és sikerült a szerzőnek spontánnak tetsző kompozícióba szervezni. A szövegrétegek sokféleségéből eredően a kompozíciós hálónak igencsak nagy szeműnek kellett lennie, így a lyukakon sok minden kihullott. Ennél fogva az anyagban hordozott lehetőségek egyike se került túlsúlyba, a szövegből nem lett háromszáz év krónikája, se családi legendárium, se önéletrajz, se a németség kényszermunkára hurcolásának és kitelepítésének mementót állító tanulmány, se a három határon át hazagyalogló Ómama kálváriájának kenotáfiuma, se falumonográfia, se szociográfia, se folklór-dokumentum, hanem mindezeket (és felettük jóval többet) magába foglaló regény. „Összerakhatatlan darabokból épülő könyv régen felejtésre ítélt emberek sorsából összefüggő, nem alakuló történet, egymásba olvadt emlékek, színek, illatok, elválás, egyesülés, bódulat és téboly.

Csigavonalon mozgó, csöndes merengés. Svábokról.'' - írja hajszálpontos megfogalmazással munkájáról a szerző.

A történet bevallottan adott volt, a szerzővel teljes mértékben azonosítható elbeszélő a Nagyanyám szavai című fejezet mellett széljegyzetben jelzi is, hogy a könyv írására a nagyszüleivel folytatott, s nagy valószínűséggel magnóra rögzített beszélgetések késztették. Természetesen a „készen kapott" novellisztikus anyag mellett utána kellett menni a feledésbe bukó históriáknak, de az igazán izgalmas kérdés - mint már jeleztem - a történet megírásának a mikéntje volt. Balogh Robert olyan regényírói módszert talált, amely nem palástolja a történet konstruált mivoltát, a szerző mindvégig „benne van az elbeszélésben", nem mint egy (ön)életrajzi-fiktív elbeszélés beszéltető-beszélő hőse, hanem a saját regényírói műhelyének a foglyaként is. Gyúr, stilizál, fantáziái, és mindvégig arra törekszik, hogy minél erősebb fraktál-jelleget érjen el, hogy a töredezett szövegegységekben egyenként megmutatkozzanak a mű egészét felvillantó jellemző jegyek.

A regény természetesen nem lesz kerek történet, hanem valós és fiktív történetek hálójává alakul. Balogh az utóbbi háromszáz évről ír, a svábságnak az 1700-as évek elején kezdődő, majd a század derekán meg is valósuló új hazába költözésétől kezdve a kétszáz év utáni, magyarországi lakhelyükről való kitelepítésükig, az Ómama heroikus visszatéréséig, végül el egészen a regényírás idejéig. S bár a sáskajárással tetőzött éhínség és nincste- lenség elől a bizonytalanba tutajozó svábok második hazája a változatlanság és a hivalkodásmentes középszer megnyugtató reményét csillantotta meg, az egymást követő nemzedékek fátuma tragikusan rácáfolt erre a balga reményre. Háromszázezer emberről ír emlékeztető „Orvosságos Könyvet" Balogh Robert, „csak hogy legyen még egy nyom", noha „az utolsó nagymamák [...] tudják, hogy igazán emlékezni nem szabad, mert akkor a szívük kettéreped".

A regény szövege ugyan erősen lirizált, a szerző mégsem játszik rá a nagymamák szíve szakadtára, érzelemgazdag, de nem csúszik át az érzelmességbe, nem patetikus. Éppen ellenkezőleg, mintha indulatát (és a család néven ugyan nem, csak a rokonság fokán nevesített tagjainak emocionális viharait és szélcsendjeit) valamiféle szenvtelen tükörben mutatná fel. Kissé paradoxnak tűnik, de a Schvab Evangiliom ennek ellenére nem látszat-szenve- délytelenséggel zabolázza meg a történetben fölbuzgó indulatokat, és azok se látszat-he45