Forrás, 2002 (34. évfolyam, 1-12. szám)
2002 / 6. szám - Fekete J. József: Kisebbségben a regényben
Fekete J. József Kisebbségben a regényben Az ezredvég regényolvasói elvárása a történetelvűség irányába kormányozta a szerzőket, legmarkánsabb példája talán ezen elvárás és az írói szándék találkozásának Závada Pál Jadviga párnája és Esterházy Péter Harmonia caelestis című regénye. Az se mellékes körülmény, hogy mindkét mű témájában, történeteiben, nyelvében egy-egy kis közösségre összpontosít, amelyeknek - íme tapasztalhattuk - adott az érdeklődést fölcsigázó és feszültséget teremtő, közeli, de mégis izgalmat gerjesztő különössége. Aztán - gondolom - Olvasás éve ide, olvasás éve oda -, most, a századelőn se lesz másképpen, aki még prózát akar olvasni, könyvben, folyóiratban óhajt elmerülni, az a történetelvű szövegeket üti majd fel, amelyek a regionalizmus vagy a szerzői intimitás látszatának varázsával kerülnek a még meglévő olvasóközönség figyelmének körébe. Azt azonban továbbra is megköveteli majd a magányos olvasó, hogy témaválasztástól, a narratíva gördülékenységétől, a miliő sajátosságaitól függetlenül jelentős nyelvi teljesítmény eredménye legyen a regény. Mert az irodalom végső soron a nyelv kérdése, nem pedig a gondolaté. Mint Esterházy mondta: „Az irodalom (többnyire) nem gondolatokkal dolgozik, hanem gondolatokat teremt. Az a jó helyzet, ha az írónak nincsen mondanivalója, csak a könyvének. Ha persze a könyvének sincs, akkor nincs miről beszélni." Feltételezések mentén kelhetünk csak a folyamatosan születő irodalom nyomába, de tény, hogy ezek a feltételezések a múlt század második fele derekának történéseiben gyökereznek. Az akkor megjelenő Bevezetés a szépirodalomba (Esterházy Péter) és az Emlékiratok könyve (Nádas Péter) nemcsak a Péterek hegemóniájának kezdetét harangozta be, hanem a szövegalkotás és a műértelmezés szabadságának is ajtót nyitott. Természetesen nem előzmények, előkészítő alkotások és akarások nélkül, és Mészöly Miklós életművével párhuzamosan egyenesen vezettek Bodor Ádám, Garaczi László, Márton László, Tar Sándor kilencvenes évek legelején megjelenő regényeihez, prózáihoz, majd az ezredvég említett két fontos művéhez. Legyen szó rövidtörténetek gyűjteményéről vagy nagyregényről (Garaczi, Márton), közös ezekben a művekben a nyelvi leleményesség, az elbeszélői szólam rétegezettsége, a valós és a fiktív közötti átjárhatóság. Bodor poétikája a hagyomány- őrzés felől közelíti meg a regényírást, Tar Sándort meg egyszerűen azért soroltam a ma regényének előkészítői közé, mert novelláiban a szociális érzékenység a rászorultaknak szolgáltat erkölcsi igazságot, visszahódítja a történetet, és az élet peremére szorultak sajátos csoportjára, tehát az eleve „érdekes" közegre építi prózaeszményét. Ezek a szintetizáló hajlamú törekvések tűnnek folytathatónak a 21. század legelején. A múlt század első harmada Szentkuthy Miklós Prae-jével (1934) megteremtette a maga lehetséges vonalát az analitikus irányzat számára, ám ez a mű az önmaga által teremtett zsákutcába és fél évszázados érdektelenségbe bukott. Az olvasó - mondjuk ki bátran - szórakozni akar, érdekességre vágyik, egy kis izgalomra, egy kis megrendülésre, számára ismeretlen közösségek egzotikumára, illetve az ismert közösségek előtte rejtett dolgaira, nyelvi pezsgésre, nem pedig az illúziótlan, dehumanizált ember 43
