Forrás, 2002 (34. évfolyam, 1-12. szám)
2002 / 6. szám - Bombitz Attila: Azután (Széljegyzetek a kilencvenes évek magyar regényirodalmához)
több, unalmassá teheti. Az érsek látogatásának, virtuális komolytalankodása véresen komoly realizmussá írja a Sinistra rettenetét. Bodor prózájának „csendje", mely kihallatszott a tájtörténetek és az abszurd-egzisztenciák (hol táj és abszurditás és egzisztencia és történet ugyanaz) írásjegyei mögötteséből, itt természetes módon, sőt fokozottan teszi hallhatóvá e könyv töredékesen folytatólagos és abszurditásában mágikus történetét. Krasznahorkai László a Háború és háborúval (1999) nyomatékosította, hogy a XX. századi- ság egész posztmodern varázslata valójában posztromantikus életérzés, árnyék, mely jótékonyan borítja fátylát a múltra, miközben nem történik más, mint a történelmi múlt ismétlődő embertelensége. Korim György története, a regény önmegszólító nyelve, a mondás, vagy a beszéd és a monológ ténye: ténye egy veszendő egzisztencia törekvésének, a jóság és az igaz ügyre való felesküvés, ugyanakkor a védtelenség és menthetetlenség deklarációjának. Krasznahorkai nyelvének szépsége és édessége az első mondattól az utolsóig el- töltheti az olvasót, kérdés, milyen mértékben tud ellenállni ennek a végtelen szomorúságnak. De ami még fontosabb: Krasznahorkai regényének elbeszélője rendelkezik valami nagyon fontos és régi tudással. Szemlélő és szemléletének tárgya közt ugyanis minden esetben megteremtődik a harmónia, részeltetik abból az egészből, mely már nincs jelen, és ha működőképes is lenne, csak részleges pompájában. A Háború és háború elbeszélője, a beavatás e mestere, valami hihetetlen kitartással: elhivatottsággal és eufóriával teszi a dolgát, anélkül, hogy legalább némi vigasszal kecsegtetne. A Háború és háború prófétikus hatásvadászata érzéki és érzelmi evidenciákra épít, ez nyilvánul meg a közönségesen egyszerűnek tűnő cselekményvezetésben (vagy történetkezelésben) és a tökéletesen érthető és a végtelenségig élvezhető nyelvmodulációban. Ez a regény bámulásra méltó csodaként tünteti fel magát egy jobb korokat is megélt olvasói publikum előtt, s ebben még igaza is van, ha komolyan vesszük, ha elhisszük a regényből kiolvasható kézirat üzenetét, mely nem más, mint maga a regény, az egykor volt világokat és birodalmakat újraíró, végigbeszélő és befejező, teljes kézirat. Bodor és Krasznahorkai „klasszikus" világszerűsége igen erősen kötődik a történelmi- séghez. Világ és történelem egymástól elválaszthatatlan elemek: világszerveződés és történetkapcsolódás e szövegek alapképlete. De az is előfordulhat, hogy a történelem elnyeli a világot. Ez a párbeszéd jellemző módon fókuszálódik néhány valóban „történelmi regénynek" nevezhető alkotásban, ill. alkotássorozatban. Bár beszédmódjukban és poétikai tapasztalatukban messze tartanak egymástól, a kilencvenes évekbeli regények nézőpontjaikban mégis a késő modern/posztmodern, hatásmechanizmusukban a szövegszerűség/vi- lágszerűség, tematizáltságukban pedig a történelem/történet köztes dialógusának jelenségeként olvashatók össze. Láthattuk: Bodor ugyan kiselemű, de annál motiváltabb regénynyelve egy már-már lassan évszázadnyi történet történetileg félreálmodott „tisztázását" célozza Az érsek látogatásában, Krasznahorkai világregénye az egykor volt világok és az aktuális világ állapota közt nyit „örök" dialógust. S e regénykoncepciók közé sorolhatnánk könnyedén Darvasi László A könnymutatványosok legendája (1999) című regényét, mely a magyar történelem XVI-XVII. századi nem-jelenvalóságába ágyazza végtelen mutatványainak történetdarabkáit, vagy Szilágyi István Hollóidő (2001) című, két hangra-két részre komponált mesei történetregényét. E regényekben, s a többi meg nem nevezettben kellőképpen vegyülnek az 'egész' hálóba fogásának igényei a saját poetológiai szótárak posztszerű átitatásával. A szövegek töredékességükben is, hiányosságaikban is világi romokra emlékeztetnek, nyelviségükben a nyelv önálló életének vagy világiságának esztéticiz- musát hangsúlyozzák, s a történelem, a történelmiség - mindegyikükben a történelmi regények ideologémája ellenében - szubkategoriális történetté koncipiálódik. Ez az utóbbi, egyébként az előzőekből következő és szerves karakterisztikum az európai regény utóbbi évtizedeinek modifikációihoz képest csupán alapos lemaradással nevezhető újdonságnak a magyarnyelvű irodalomban, ha Mircea Cártárescu, Umberto Eco, Günter Grass, Marios 28
