Forrás, 2002 (34. évfolyam, 1-12. szám)
2002 / 6. szám - Bombitz Attila: Azután (Széljegyzetek a kilencvenes évek magyar regényirodalmához)
Bombitz Attila Azután Széljegyzetek a kilencvenes évek magyar regényirodalmához A nemtudás éppen olyan fontos, mint a tudás. Nem arra kellene törekednünk, hogy mindent tudjunk, hanem pontosabban kéne megrajzolnunk a nemtudások és a tudások körét. A két körív egymáson haladm át, s kimetszené az állapot viszonylatrendszerét. Másrészről: belátást! És el a túl közvetlen magyarázatoktól! A túl közvetlen magyarázat mindig valami elfogultságod célratörése. Nádas Péter: Észrevételek Hogy elkerüljem a kényszerű tipologizálást, s vele a kirekesztés műveletét, már most szeretném tisztázni, hogy nem tudom, mit kell a regény fogalmán érteni manapság, én könyvekről fogok helyette beszélni, azokról a könyvekről és szerzőikről, akik és amelyek az elmúlt hosszú évtizedben valamiért fontosak voltak számomra. Könyvírókról fogok beszélni. Néhányukról a kelleténél részletesebben, megint néhányukról a kelleténél rövidebben, kondíciómtól függően. Esetleges köztes dialógust annál szívesebben nyitok néhány szerző közt, jobbára persze összeférhetetlenül. Teszem mindezt azért, mert egyáltalán nem vagyok biztos abban, hogy tipológiai rendszerek felállításával bármi lényeges elmondható egy korszak irodalmiságáról. Leginkább az zavar, hogy nem tudom, hány regény, prózai mű, könyv jelent meg e „hosszú", sem kezdetét, sem végét nem lelő „kilencvenes" évtizedben (nagyon hiányoznak a tartalmas kézikönyvek, az adatbázisok, az irodalmi évkönyvek), s azt sem tudom, kinek a milyen hagyományát és beszédmódját is kellene meghatározónak tekintenem (egy monográfia csupán egy monográfia, ha van egyáltalán, ahogy egy irodalomtörténet is csupán egy lehet az irodalomtörténetek közül). Ez az írás széljegyzetek gyűjteménye egy képzeletbeli könyvespolchoz. Érintett szerzőiben közös az elbeszélés, a regény, a könyv iránti vágy, és az, hogy rendszeresen meg tudnak mint olvasót és olykor még mint kritikust is szólítani. Nem új, talán nem is izgalmas ez a regénykorszak. Inkább fáradt és lassú. Nem is vesz tudomást róla, néha mennyire anakronisztikusán viselkedik, mondjuk a németnyelvű regényirodalomhoz képest. Nem árulok el nagy titkot, ha azt mondom, azt szeretem benne, ebben a nagy mai magyar (alig létező) regényirodalomban, hogy ténylegesen nem akar nagy lenni. Vagy hogy nem is regény akar lenni. Töredék akar lenni, novella meg feljegyzés, legenda meg családtörténet. Miközben egyre-másra újraírja a.világot. A történetet. A történelmet. A romokat, a hiányokat. A közöst is, az idegent is, az elmúltat is. Hogyha nem is állítható bizonyosan, az 1986- os irodalmi rendszerváltással egyszerre zárult és nyílt meg egy korszak, ahogyan az 1989- es politikatörténeti rendszerváltással is új irodalmi történet kezdődött a magyar elbeszélés történetében: az erről szóló reflexiók, a referencialitás, a történelmi tehermentesítés elbe26
