Forrás, 2002 (34. évfolyam, 1-12. szám)

2002 / 6. szám - Bényei Tamás: Az óceániai regény (Az Ezerkilencszáznyolcvannégy mint a regény elmélete)

mert a szubjektum érintetlen, valóban saját belső világa az Ezerkilencszáznyolcvannégy szerint nem is létezik. Az üveg papírnehezék csak akkor olvasható e belső világ allegóriájaként (így értelmezi egy ponton Winston), ha ez a belső világ nem átlátszatlan, hanem igenis átjárható és mindig már külső elemeket is tartalmaz. Az érintetlen belső világ ugyanis önmagában nem elegendő a normalitáshoz, a regényíráshoz és regényolvasáshoz: noha Winston gyakran beszél „természetes" tulajdonságokról, az ő szubjektumfelfogása - miként a liberális humanizmusé - „gyengesége" folytán csak valamivel való ellentétében válik láthatóvá. Önmagában láthatatlan, jelöletlen, nulla fokú ideológia. Orwell szövege azonban épp ezt a láthatatlanságot, természetességet kérdőjelezi meg, ezzel a liberális humanizmus ideológiájának alapvető ellentmondásaira világítva rá. Egyrészt a tökéletes ideológiamentesség a fogalomhasználat tökéletes kizárását jelenti, márpedig Winston nem tud mit kezdeni az efféle gondolkodással: az öreg proli fogalomhasználat „alatti" emlékezete és beszéde kevés, mert csak az van benne, amit Winston humanizmusa elvileg elegendőnek vél: a természetes, ideológiamentes emlékezet. A „tiszta" emberi, a néhány köbcentiméter tehát nem egészen emberi (Winston a hangyáéhoz hasonlítja ezt az állapotot, márpedig valódi hangyákról nem lehet regényt írni, ahogy Óceánia lakóiról sem): ahhoz, hogy valaki valóban ember legyen, mégis szükséges a fogalmiság, az ideológia is - csak éppen a „megfelelő" ideológia. Hiába mondja Winston, hogy „a prolik emberek maradtak" (182), a prolik ember alatti lények, akikben az emberré válás képessége maradt meg. Vagyis egyfelől az emberség előfeltétele az abszolút bensőségesség (a néhány érintetlen köbcentiméter) tisztán való megőrzése, másfelől viszont az a bensőségesség, amely már emberi, soha nem tisztán belső, hiszen fogalmakat és ideológiai lerakódásokat használ ahhoz, hogy az én tapasztalatát jelentésessé és közölhetővé alakítsa. Ugyanez az ellentmondás teszi kérdésessé az ember-mivolt mint köznapi értelemben vett emberség regénybeli meghatározását. Winston anyjának védelmező gesztusa, amellyel kislányát öleli - együtt a filmhíradóban látott zsidó nő gesztusával, aki gyermekét a kezével óvja a golyók elől - Winston szemében az emberség redukálhatatlan és megalapító pillanatává válik, méghozzá épp azért, mert az e tetteket létrehozó kódok személyesek (37,182; a korábbi helyen a magyar fordításban „személyes" [private] helyett „sajátos" szerepel). Ugyanakkor viszont Winston, az emberség regénybeli képviselője, éppen ezekben a pillanatokban vall teljes kudarcot: a gyerekkori csokoládélopás pillanatában és a 101-es szobában. Tehát vagy Winston nem teljesen emberi, vagy a két nő képvisel többet, mint a természetes emberi, vagyis belső törvényeik egyben külső, megtanult kódok is. Kódok, amelyeknek egyik legfőbb közvetítője Orwell kultúrájában - amely sok szempontból még a mienk is - épp a regénydiskurzus.

A liberális humanizmus alapvető paradoxona épp gyengeségéből, láthatatlanságából, természetességéből adódik, vagyis abból, hogy a liberális humanizmus olyan ideológia, amely ideológiaellenességként is meghatározható - és épp így határozódik meg Orwell szövegében is, ahogy az Orwell által természeténél fogva anarchikusnak nevezett regényműfajt is mindig csak valami máshoz, szilárd, mozdulatlanságba merevedett műfajokhoz, például az eposzhoz képest lehet meghatározni. Winston mindaddig humanista, amíg ezt nem tudja, helyesebben, amíg az általa képviselt ideológiáról ki nem derül, hogy az is ideológia, amelynek emberek alárendelik magukat, amelyért emberek ölhetnek és meghalhatnak. Tulajdonképpen ugyanaz történik a szövegben a regénnyel, mint Winstonnal - vagyis Winston akár a „regény" allegorikus alakjaként is értelmezhető -: amíg valami ellenében határozódik meg, addig emancipatorikus jelenségnek tűnik, amint azonban ennek az emancipatorikus eszmének a szolgálatában áll, valahogyan törvényszerűen ugyanazzá válik, mint ami ellen harcol. Winston humanizmusának diadala és csődje az a pillanat, amikor gondolkodás nélkül vállalja, hogy ha kell, a Párt elleni küzdelemben gyerekeket is hajlandó gyilkolni (191): embertelenné válik abban a pillanatban, amikor bármely ideológiának alárendeli magát - még akkor is, ha ez történetesen a humanizmus ideológiája.

19