Forrás, 2002 (34. évfolyam, 1-12. szám)

2002 / 6. szám - Bényei Tamás: Az óceániai regény (Az Ezerkilencszáznyolcvannégy mint a regény elmélete)

műfajnak van valami azonosítható ideológiai alapja - írta Lionel Trilling többször is -, akkor az kétségkívül a liberális humanizmus. Ha az egyikről beszélünk, a másikat is elkerülhetetlenül szóba hoztuk. így tesz az Ezerkilencszáznyolcvannégy is. Mégis helyesebb azt mondani, hogy az Ezerkilencszáznyolcvannégy nem egyszerűen a liberális humanizmus védelmére veszi igénybe a regény ideológiáját, hanem a regényt mint ezen ideológia letéteményesét vizsgálja. A liberális humanizmus előfeltevéseinek vizsgálata és kritikája a regénydiskurzus vizsgálatán, kritikáján és ideológiai dekonstrukcióján keresztül valósul meg, s ekként a szövegnek folyamatosan, minden pillanatban kockára kell tennie önmaga regénységét is. Ennek a kockára tevésnek két szintjét fogom olvasni, hogy az Ezerkilencszáznyolcvannégyet mint metaregényt és regényelméletet értelmezhessem: a szövegvilágon „belül" Winston Smith története szeretne regénnyé válni, miközben a szöveg maga - kitartóan és rendíthetetlen magabiztossággal - mindvégig regényként viselkedik, elsősorban az elbeszélő hang révén.

Winston regénye, avagy a regény keresése

Amit Óceániában hivatalosan regénynek neveznek, az nem a mi regényünk. Óceániában és Óceániáról nem írható regény. Az Ezerkilencszáznyolcvannégy mégis regényként viselkedik, pedig Óceániáról szól. A megjelenített regényvilág ennek megfelelően a legteljesebb mértékben regényszerűtlen: Winston minden narratív következmény nélküli munkatársai és szomszédai mintha a „regényszereplő" paródiái lennének, szánalmas és szinte parodisztikus nyomai egy olyan regényvilág kiépítésének, amely itt nem létezhet. Mintha Winston Smith lenne a szövegnek az a része, amely a regényt keresi: a regényt mint önmaga történetének értelmét és formáját, a regényt, amely képes volna megteremteni önmaga referenciális előzményét, az általa „ábrázolt" regényvilágot, valahol Óceániában. Az általunk olvasott regény Winston révén mintha épp azt a valóságot keresné, amelyet aztán megjeleníthetne.

Létezik Winston történetének olyan olvasata vagy olvashatósága, amely kifejezetten regényszerű történetként értelmezi a főszereplő életének eseményeit. Winston életének meghatározó eseménye ebben az értelmezésben az a gyermekkori jelenet, amelyben elveszi a csokoládét anyja és éhező húga elől (177-181), vagyis amikor az önfenntartás ösztöne erősebbnek bizonyul benne a „jóságnál". A jelenet, amely eleve Winston által felidézett álomként jelenik meg (vagyis az elbeszélő hang nem vállalja), kétféle ismétlésszerkezetbe íródik bele: mindkettő Winston mint regényszereplő megalkotásának eszköze. Először a szöveg legregényszerűbb epizódjában, az Ezerkilencszáznyolcvannégy „madeleine-jelene- tében" rémlik fel, amikor Julia valódi csokoládét hoz az első titkos találkára, s Winston számára a szájában szétolvadó íz felidézi - nem magát az elfojtott emléket, csak annak hatását, a tudattalanul munkálkodó bűntudatot (136-137). Winston itt válik igazából regényszereplővé, hiszen ettől a pillanattól kezdve az igazi modern regényhősökhöz hasonlóan lélektani és hermeneutikai értelemben vett mélységgel rendelkezik: olyan pszichés tartalommal, amely önmaga számára sem érthető. A második ismétlés a 101-es szobában lejátszódó jelenet, amelynek során Winston elárulja Júliát (311). A rutinos olvasó (regény-olvasó) gyakorlottan egymáshoz illeszti az ismétlődésszerkezet távoli darabjait, és a két epizód összekapcsolásával mintegy „megfejti" Winston jellemét. A 101-es szobában játszódó jelenet paradoxona ekként az, hogy a regénydiskurzus hermeneutikai sikere etikai bukással jár: Winston épp abban a pillanatban nyeri el regényszerű jellemét, válik - legalábbis az olvasó számára - koherens én-narratívába írhatóvá, amelyben a humanista szubjektumfelfogásban implikált, a szöveg során mindvégig a regényműfaj etikájához kapcsolt morális alapfeltevésekkel ellentétesen cselekszik. Winston, aki a „regény" során végig a humaniz15