Forrás, 2002 (34. évfolyam, 1-12. szám)
2002 / 6. szám - Benyovszky Krisztián: Kártya és térkép (Regényes közép-európai történetek)
Benyovszky Krisztián Kártya és térkép Regényes közép-európai történetek „A múlt néha olyan, mint a zsírral bekent malac; néha, mint a medve a barlangjában, néha pedig csak egy villanás, egy papagáj két szeme, amint gúnyosan szikrázik feléd az erdőből." (Julian Barnes: Flaubert papagája) Meggyőződésem, hogy a regény jelenkori állapotáról egy-egy konkrét mű interpretációja tanúskodhat a legmeggyőzőbben. Éppen ezért a tágabb összefüggéseket szem előtt tartó, fokozottabban absztraháló történeti-poétikai áttekintés, „diagnózis" helyett két szlovák regény elemzésén keresztül szeretnék felelni e meglehetősen rugalmas invariáns jellemezte műfaj időszerű alakváltozatait firtató kérdésre. A két szöveg kiválasztásában közrejátszó szempontok a magyar irodalom (regény) és a szlovák irodalom (regény) közt kezdeményezett párbeszédből nőttek ki. Úgy vélem ugyanis, hogy az olyan közkeletű metaforák mögött, mint a szövegek „egymás közti dialógusa", az „egymást olvasó művek", mindig ott van az a befogadás téridejével és egzisztenciális szituációja által meghatározott olvasó, aki nélkül ez a folyamat nem jöhetne létre. Ha van dialógus a magyar regény és „világregény" között - ahogy ezt kérdésként az ankét hívó szövege megfogalmazza -, akkor ez a folyamat mindig egy befogadó szubjektum tevékeny hozzájárulását előfeltételezi. Maguktól a regények nem beszélgetnek, nem olvassák egymást, némák, az olvasó az, aki „szóra bírja" őket, s aki afféle elkötelezett kibicként közvetít közöttük. Jóllehet nem vagyok képzett komparatista, beszédhelyzetemnél fogva egy kicsit mégis annak számíthatok, hisz „az a magyar irodalmár, aki bármilyen világirodalmi témáról ír, megszólalása okán elkerülhetetlenül, azonnal komparatistává válik, akkor is, ha egyetlen utalást sem tesz a magyar irodalomra".! A legutóbbi JAK-napokon a detektívtörténet népszerűségét használtam ki arra, hogy a szlovák és a cseh irodalom néhány alkotásáról beszámoljak,2 ez alkalommal ugyancsak egy műfaj, mégpedig a történelmi regény apropóján teszem ugyanezt. Mindez nemcsak a szlovák irodalom magyar recepciója szempontjából bír jelentőséggel, hanem a magyar irodalom e markáns regényformációjának (Márton László, Darvasi László, Láng Zsolt, Háy János, illetve Tálamon Alfonz, Esterházy Péter és Szilágyi István művei) reflexióját, annak hatósugarát illetően is. Ezekről a művekről, különösen az első „négyes" regényeiről már sok minden leíródott, én a magam részéről csupán két olyan mozzanatot emelnék ki, amire már a kritika is utalt. Az első, hogy bizonyos tematikus hasonlóságokon túl a négy regény3 nem fedhető le megnyugtatóan a „történelmi" jelzővel. Már Rácz I. Péter, a történeti narratíva szerepét taglaló első összefoglaló jellegű dolgozat szerzője felhívja a figyelmet arra, hogy a művek mindegyike más műfaji tradíciót ír újra,4 s többek között ezért sem hozhatók közös nevezőre. Minden meglévő analógia ellenére pedig még a „mágikus realizmus" sem bizonyul problémában integratív poétikai kategóriának. Legutóbb Szilágyi Márton hangsúlyozta a művek eltérő poétikai arculatát, mondván, hogy „már csak azért sem moshatók össze, mert jelentősen eltérnek a hagyománykezelés módjában, sőt, a viszonyítási pontként meg6
