Forrás, 2002 (34. évfolyam, 1-12. szám)

2002 / 5. szám - Lackfi János: Az irodalom „res publicája” avagy egy kritikusi családregény (Lengyel Balázs: Ki találkozik önmagával?)

Maga mondja Ottlikról: „Némán igazat beszélt." (Ottlik igaza) Ilyen az igazán elhivatott kritikus feladata is: nem annyia megszólalni, mint inkább megszólaltatni kell, egy művet, egy alkotót, egy stílust, egy irányzatot, egy irodalomtörténeti pillanatot. A kritikus - legalábbis a jó kritikus - mindig csak közvetve írhat magáról, saját elvi vagy életrajzi meghatározottságairól. Arca homályban marad, sokszor csak úgy bontakozik ki, mint egy mások képmását visszaverő felület. És nagy alázat kell ahhoz, hogy valaki ne a maga, hanem a mások igazát hajtogassa, ne a maga, hanem a mások sérelmeit hangoztassa, adott esetben egy egész, hatalmi szóval némaságra kárhoztatott vagy ravasz érdekellentétek elnémította irodalom szócsövévé váljék.

A kötet szerzője egy helyütt „vizsgálódó, kételkedve bízó intellektuális költészetként" említi Vas István líráját (A magyar líra az elmúlt évtizedekben). Ez a mintegy hanyagul odavetett jelzős szerkezet véleményem szerint magába sűríti Lengyel Balázs írói magatartásának alapvető paramétereit. A vizsgálat konkrét mintaanyagot feltételez, műveket, mint Rónay Györgynek a kötetben tárgyalt regénye, mint Kassák önéletrajzi munkája, mint Pilinszky vagy Rákos Sándor, Tandori vagy NNA költői szövegei. A kétely mindig a művekre vagy valamely személyiségre, annak irodalmi-társadalmi szerepére rárakódott, lehántandó oxid-rétegekre irányul, hisz (az e könyvben idézett Rilke-paradoxon szerint) „a hírnév nem egyéb, mint egy névhez tapadt félreértések összessége" (A Babits-családfa). A hit és bizalom azokra a nevezetes, sorsfordító és tartást adó élményekre vezethető vissza, amelyek (köztük a Nyugat-nemzedék példája, a háború és 1956 tapasztalata, az irodalmi peremlétezés évtizedei vagy az 1989-es fordulat) az egyes ember (mindenek ellenére való) belső függetlenségének lehetőségét és szükségességét erősítették meg egy egész nemzedékben. Végül az intellektualitás talán egyfajta értelem-rendezte világ-látás, világ-érzékelés kritériumát, a múlttal és jelennel való mérlegelő számvetést, a fontos és kevésbé fontos elemek közötti józan eligazodás igényét jelenti.

„írás közben ott lebeg az író szeme előtt egy terv, elképzelés, amelyre az ember törekszik. Mellette azonban ott van a mondatról mondatra formáló írói gyakorlat, a szavakat társító, a szóról szóra felsejlő megvalósítás. Valami, ami a toliunk nyomán félgondolatot, kitérőt, ötletet adva formálódik a cél felé - esetleg a célt is így-úgy átalakítva. Az írást létrehozó, felkeltő invenció, ujjunkkal teremtődő gyakorlat." - olvashatjuk a Mennyire művészet? lapjain. Ez az irodalom-vízió dinamikus, nyitott és változékony, éppannyira az, mint egy váratlan, izgalmas találkozás, legyen bár szó sosem látott ismeretlenről vagy elfeledett kedves osztálytársról, családi barátról. A kötet címe éppen ezért árulkodó. E kritikák tükrében valóban találkoznunk, szembesülnünk kell másokkal, így azzal a másvalakivel is, aki Rimbaud mondása szerint mi magunk vagyunk. Hiszen „mindnyájan regényhősök vagyunk, életünkkel kifejez valamit a sors, újra lejátssza egyik-másik bibliai vagy mitológiai ősparaboláját, vagy kivételesen csinál belőle egy vadonat új alap-történetet.” (A Kassák-parabola)

Az irodalomkritika-írás: művészet, szögezi le e kötet szerzője, Lengyel Balázs tehát nemcsak művekről, személyekről és tényekről szól, hanem általuk és rajtuk keresztül az életről, a létről magáról. Hadd kérjem kölcsön megint saját szavait: „Ottlik úgy nyilatkozik nem egyszer, hogy ő a létezés szakmában dolgozik. A létezésről, erről a legmegfoghatatlanabb és legreálisabb magánvalóról kíván beszélni. És ehhez a célhoz képest mily nyomorúságosak írói eszközeink. Örökös kijelentés- és állításkötelezettségünk a nyelv és a nyelvtan törvényei szerint. Örökös részlethez kötöttségünk, mintha puszta nagyítóval próbálnánk képet kapni egy holdnagyságnyi területről." (Mit mond nekünk Ottlik?) A szavakkal bánás örök képtelensége, a világ örök leírhatatlansá- ga sziszifuszivá avatják ezt a küzdelmet, de valami, minden jó írás esetében bekövetkező csodás fordulat révén mégis van itt egyfajta beteljesülés.

A filológiai oknyomozás, az emlékezés, a tudatosan vagy öntudatlanul elferdített irodalmi képmás újrarajzolása mind-mind életre keltési kísérletek. Lengyel Balázs Ottlik „szaktársa" lévén maga is „a létezés szakmában dolgozik", számára az irodalmi mű nem alkatrészek halmaza, aminthogy az ember sem inak-izmok, szervek összessége, hanem maga Lázár, akinek mindannyiszor fel kell támadnia. A „csont és bőr" mellett ott a megváltást, megváltatást érő fájdalom.

Mindannyian tudjuk, hogy az irodalom virtuális valóság, realitása Maupassant kifejezésével élve „a legnagyobb illúzió". Gyerekkoromban a Grand kapitány gyermekeit olvasva természetesen hülyéknek tekintettem azokat az utazókat, akik a hosszú éhezés után terített asztalhoz kerülve többet ettek a kelleténél, és belehaltak. Kari May könyveiben lenéztem a lassú kezű cowboyokat és indiánokat, Walter Scottnál gyáváknak tartottam azokat a satnya alakokat, akik megfutamodtak a gigászi erejű lovagok agresszivitása elől. Mindezt azért, mert jóllakottam biztonságban ol124