Forrás, 2002 (34. évfolyam, 1-12. szám)

2002 / 5. szám - Lackfi János: Az irodalom „res publicája” avagy egy kritikusi családregény (Lengyel Balázs: Ki találkozik önmagával?)

Lackfi János Az irodalom „rés publicája" avagy egy kritikusi családregény (Lengyel Balázs: Ki találkozik önmagával?) Felületes, első ránézésre azt gondolnánk, hogy Lengyel Balázs új könyvében nagyjából azt találjuk, amit tőle megszoktunk, megszerettünk, vártunk. Esszéket, visszaemlékező írásokat többek között Ba­bitsról, Kassákról, Nemes Nagy Ágnesről, Pilinszkyről, Ottlikról, Mészölyről, Rónayról, Mándyról, NNÁ-val közös naplójegyzeteket, Székely Jánossal való levélváltások anyagát. Ha azonban mélyebbre ásunk, figyelmesebben belemerülünk a kötetbe, van okunk a meglepődésre. Lengyel Balázsnak ugyanis esze ágában sincs belekövülni az Ujhold-szerkesztő, az elhallgatottság terhét egyenes gerinc­cel cipelő, „polgárinak" bélyegzett írógeneráció ma is élő vezéralakjának szerepébe. Nagyon is komo­lyan gondolja a kötetnyitó esszé, A Babits-családfa soraiban írottakat, nevezetesen, hogy az irodalom családfája nyitott, s ebbe a vérszerintinél is erősebb kötelékekkel egybekapcsolódó családba bárki be­házasodhat, beléphet, rendre-rangra való tekintet nélkül, pusztán a mű és a műélvezet révén, mind­annak vállalásával, amire az olvasás esztétikai és etikai értelemben kötelez. Az új kötet egy következetes életmű szerves része, ám benne olyan szellemi nyitottság munkál és alakít, amilyet gyakran húsz-harmincéves (az irodalmi prostitúció közegében máris megmártózott) szerzőknél sem találunk meg. Lengyel Balázs írásai - a mindenkori cenzúra szaknyelvén szólva - „lá- zító tartalmúak", s teljességgel kimerítik az előítéletek elleni izgatás vádját. O szerencsére sehogysem passzol bele a nagyformátumú, tiszteletreméltó irodalomtudós ártalmatlan kliséjébe, felráz és meg­mozgat, eleven párbeszédre késztet. Az irodalom mai dzsentri-asztalánál, ahol a pénzgondok sürge- tőek, az ideálok szertefoszlóban, a rongyrázás viszont mindennapos, Lengyel Balázs nem „comme il faut" kérdéseket tesz fel, provokál, rákérdez kínos ügyeinkre. S ebben a rákérdezésben nincs semmi intimpistáskodás, semmi, ami non az irodalmat magát érintené. Ha szól a szekértáborosdi ellen (San Gimignano házvárai), ha fájlalja az irodalomkritikai reakció lassúságát vagy teljes hiányát (Egy írótábor ürügyén), vagy éppen itt-ott helyreigazítja a tudálékos, álfilozofikus, spekulatív egyetemi irodalomkri­tika szélsőségeit, sosem valamiféle kizárólagos ízlésideál vagy személyes, netán politikai megfontolás vezeti, mindig csak az elsikkadó értékek, az elszürkített sokféleség védelmében cselekszik. A magyar irodalomkritikusnak ma ezer mentsége is akad, hogy bezárkózzék házvárába, és szakte­rületének kicsiny parcellájával foglalkozzék, Candide módjára művelje konyhakertjét. Lengyel Balázs e kényelmes álláspont helyett harcba száll a „látszatok egyoldalú beállítása, erőszakolt irodalmi konst­rukciók megrögzülése" ellen (A Babits-családfa), akár a diktatúra urainak szabadossága, akár (újabban) a szabadság kiskirályainak diktátuma szorítja mesterséges korlátok közé az élő, lélegző, eleven, a tár­sadalommal és az egyes emberrel szerves kapcsolatot tartó irodalmi művet. Hiszi, hogy a kritika ele­ven műfaj, és hiszi, hogy az irodalom „rés publicájának" eszméje fontos, megvalósítandó terv, s hogy egy józan irodalmi „államban" az értékek különbözősége és a dialógus szenvedélyessége összehan­golható a másik tiszteletben tartásával, a művek iránti pártsemleges fogékonysággal. Jól látja, hány és hány tekintetben ütközünk még mindig, illetve már megint a csend falaiba. Maga idézi Csíki László tollából: „Az elnyomás összesajtol. A demokrácia szétfröccsent ránk szakadva. Ma­gunkra uszít." (San Gimignano házvárai). Lengyel Balázs tehát nemcsak rehabilitálja ama negyvenes években indult nemzedék tagjait, akik (Rónay György megint csak e kötetben idézett szavaival) „né­mán voltak jelen irodalmunkban, és iskolájuk nőtt anélkül, hogy ők maguk a friss megjelenés élő sza­vával nevelhettek volna." (Mándy Iván egyetlen levele ürügyén), hanem eleven portrékat fest, húsba metsző pontossággal elemez szövegeket, tesz kortársi vallomást, vázol kultúrtörténeti kontextust. Tudja, hogy a téveszmék megváltoztatásához nem múzeumi preparátumokra, hanem eleven tanúbi­zonyságra van szükség. 123

Next

/
Thumbnails
Contents