Forrás, 2002 (34. évfolyam, 1-12. szám)

2002 / 5. szám - Szekér Endre: Dublin és Pozsony (Tőzsér Árpád: Finnegan halála)

Szekér Endre

Dublin és Pozsony

Tőzsér Árpád: Finnegan halála

Csodálatos világa költészeté: nincs messze egymástól Joyce Dublinje és Tőzsér Árpád Pozsonya. Ez a különös és nagyon szoros összefüggés, egybefonódás természetesen érzékelteti a költészet határtalanságát, egyetemességét. Határ Győző A költészet kiskátéja című esszéjében pontokba, paragrafusokba szedi a legfontosabb szabályokat, követelményeket. így például a számunkra időszerű 3. pontba foglaltakra hivatkozzunk: „ne érezd fontosnak személyed; ne traktáld az olvasót olyan személyes közlendőkkel, intim információkkal, amelyeknek számára is átváltható, általános érvénye nincs. Ha alkatod költőnek szánt - avagy megvannak alkatodban a költészet komponensei -, akkor amúgy is csupán az eszköznek érzed magad: alázatos eszköznek az inspiráció kezében..." És a következő 58 pontos követelményből Tőzsér Árpád esetében, a Finnegan halála című kötete kapcsán tanulságos kiinduló pontnak kell tartanunk: az ihlettel szembeni alárendeltséget, vazallusi viszonyt; - „alkotó szabadságodat őrizd meg tűzön-vízen keresztül, érte semmi sem nagy ár". Tőzsér Árpád verseit olvasva feltétlenül figyelnünk kell költői világának tágasságára, a világirodalom önmagán és költészetén való eredeti átszűrésére, a Határ Győző költői tanácsaiból, követelményeiből idézett alkotói magatartásának zártságára, a közvetlenül való megszólalástól való eltávolodására, a babitsi világköltészet és igényesség állandó megtartására. A költő, Tőzsér Árpád utószavában arra figyelmezteti az olvasót, hogy a gyermekkorban hallott és tapasztalt népies belenyugvás, változtathatatlanság-érzés már mögötte van, másképp gondolkodik, másképpen ír. Az utóbbi időben a tragédia végjátékának időszakában vagyunk, ma már szinte lehetetlen a hagyományos műfaji értelemben vett tragédiát írni, megfelelő katarzissal. Nietzschére gondol, az Isten meghal borzalmas mondatára. S közben eszébe jut a mindennapos környezetszennyeződés, az emberiség miként pusztítja vizeinket, a levegőt, az ásványokat: minden „kimerülőben" van, az emberi világ, az emberi lényeg, az „élet akarása is". S ezek megemlítése után beszél Joyce regényéről, A Finnegan ébredéséről, az ír világról, egyetlen pillanat felnagyításáról, a szöveg anagrammatikus társításáról, rendezőelvéről, ironikus szemléletéről. A Joyce-mű Finneganje és Tőzsér Árpád verseinek Finneganje is meghal, visszatér. De a költő Finneganje nem támad fel, felakasztja magát, és a templomtoronyban iszonyatosan megnyúlt harangként mindig harangoz. Tőzsér Árpád így zárja utószavát, magyarázatát: „Harang, amely önmagáért szól. Mint a vers a huszonegyedik század elején."

James Joyce-hoz, a maga ír-dublini világához, párizsi, trieszti „száműzetéséhez", az elbeszéléstechnikát megújító, belső monológokra épülő módszeréhez, ars poétikájához kötődő költő szívesen fordul konkrétan is Joyce-hoz és műveihez. Pl. A J.J. Triesztjében című versében talán megtorpan a roppant sírhantként előtte lévő Triglav hegye, a maga rejtett belső rétegeivel. Önmaga helyét, sorsát keresve a Mindenszentekhez, a „fájdalmas héttoronyhoz" fordul. „Bloom veséjéhez" könyörög, mintegy profán, ironikus, félvallásos könyörgésben. Bloom pedig, a dublini hirdetési ügynök, az Ulyssesben, ebben a modern Odüsszeiában kisszerű, polgári, mindennapi kalandjaiban érzékelteti a maga valóban hétköznapi, átlagos, sivár, reménytelen életét. „Hol leszek—s leszek?—majd én horony, / a föld melyik eresztékében...?" —kérdezi Joyce-Tőzsér. —De a legfontosabb Joyce-t idéző vers a Finnegan halála, melynek az alcíme is sok mindent árul el: „Álom, azaz, pastiche egy széttépett fénykép összeragasztásához". Tudjuk mindnyájan Ady verse óta, hogy „Minden Egész eltörött", minden darabokban van, a könyvek és a fényképek széttépett, szétszaggatott állapotban hevernek: összeillesztésre, összeragasztásra várva, az Egészre törekedve. Tőzsér Árpád verse elmondja a szomorú történetet, de hirtelen közbeveti, hogy a „szomorúság" egy percig se okozzon sírást, ne váltson ki könnyeket. A „festett üvegből való szívek" talán meg se szakadnak, és a szenvtelenség kora van, Camus, Benn, Pessoa kora. De ne felejtsük el a magyar költőket, a magyar költészetet, hisz a mi mesé120