Forrás, 2002 (34. évfolyam, 1-12. szám)
2002 / 5. szám - Magyar író Angliában (1978-as beszélgetés Czigány Lóránttal. A beszélgetést készítette: Siklós István)
gyok-e, akinek mondom magam. Életemben először emberszámba vettek, elhitték amit mondok. Mondom, ezért jöttem. De azért maradtam, mert azóta sem tette fel soha semmilyen hivatalos közeg ezeket a kérdéseket, mint ahogy a vámhivatalnok sem kérdezte meg, hogy van-e valami elvámolnivalóm, hiszen ha rám nézett, jól láthatta, hogy tőlem nincs mit elvenni, nekem csak adni lehet.- Mit jelent a kétnyelvűség, milyenek a gondjai a magyar írónak Angliában? Az 1956/57-es tanév kezdetén, tehát 1956 szeptemberében azok a harmadéves hallgatók, akik magyar-történelem szakra jártak, és akiknek a latin tudása megengedte, Tacitus Agricolájának kijelölt részleteit kezdték olvasni. Tudom, mert én is harmadéves bölcsészhallgató voltam akkor a szegedi egyetemen. Azt viszont nem tudom, hogy a szegedi egyetem magyar-történelem szakos hallgatói befe- jezték-e Agricola olvasását még ugyanebben a szemeszterben, mert a következő félévben már Germaniara került volna a sor. Agricoláva] ugyanis lassan haladtunk, október közepén még mindig az elején jártunk. Gyanítom, hogy a közbejött események miatt Szegeden nem fejezték be Agricolát. Utolsó emlékem Tacitusról, hogy Britannia természeti viszonyait írja le, s valahogy magam sem tudom miért, egy mondat megragadt a fejemben, talán az utolsó, amit nagy keservesen még kipreparáltam a következő órára: Caelum crebris imbribus ac nebulis foedum asperitas frigorum abest. Azaz: „Éghajlatunk a sok eső és köd miatt barátságtalan, de kemény hideg nincs."* Tehát Britannia éghajlata barátságtalan, de nem szélsőséges. Jó egy hónappal a verőfényes októberi ragyogás után magam is megtapasztaltam, hogy mi annak a mondatnak az értelme, amivel Tacitus a szigetország éghajlatát jellemzi. December elején kiskabátban sétáltam egy dél-angliai kisváros környékén, mivel asperitas frigorum abest, azaz kemény hideg nincs. A hó nélküli tájban főként a pázsit mélyzöld ragyogása és a lankás dombok szelíd hajlatai nyugtattak. Nem esett az eső sem, mégcsak nem is szemerkélt, és köd sem gomolygott a mélyebben fekvő részeken, ami barátságtalanná tette volna Britanniát. Inkább valami maga kellető szelídség, megnyugtató kiegyensúlyozottság, beszédes nyugalom áradt a tájból. Decemberben is Tavaszország volt nekem. Inkább emlékeztetett Richard Hillary regényének dél-angliai tájaira, mintsem Tacitus esőverte leírására. (Richard Hillary regénye, Az utolsó ellenség, a Királyi légierő egy tisztjéről szólt, aki, mielőtt lelőtték volna egy légicsatában itt, Dél-Anglia felett, néhány feledhetetlen napot töltött együtt szerelmével e tájon.) Ez tehát az első emlékem Angliáról; az élénk zöld színek, a durva zajok hiánya együttesen hatott az érzékekre, csillapítva az idegek zsongását a fülsértő hangemlékek és riasztó látványok után. Mindmáig ennek a hangulatnak az emléke jelenti nekem Angliát. Húsz év nem egyformán hosszú idő minden ember életében. Ha jól számítom, nekem majdnem a fél életem. Életemnek tehát majdnem a felét itt töltöttem Angliában, s lassan szembe kell néznem azzal is, hogy a pillanatnyi egyensúly billenni fog, eljön az idő, amikor már azt kell majd mondanom: életem nagyobbik részét itt éltem le. Ha ehhez még hozzá teszem, hogy életemnek az itteni fele majdnem teljes egészében tartalmazza felnőtt éveimet, igen hosszú idő ez a húsz év, hosszabb, mintha hetvenéves lennék, s abból az utolsó harminc évet éltem volna le itt. Anélkül, hogy az életkorra vonatkozó további bonyolult számítgatásokba merülnék, néhány következtetést így is levonhatok az eddig elmondottakból, főként arra nézve, miféle déformation professionalle-t okozott nekem vagy bennem életemnek ez az úgynevezett nagyobbik fele, már csak azért is, mert a körülményekre fittyet hányva továbbra is írok magyarul. * (Megjegyzés, 2002) Most, hogy annyi év után elővettem ugyanazt a Tacitust, látom könnyű dolgunk volt, az 1956 után hidegre tett, jeles klasszika-filológus, Szabó Árpád fordításából puskáztunk. 110
