Forrás, 2002 (34. évfolyam, 1-12. szám)
2002 / 4. szám - Pomogáts Béla: „Mikor a rózsák nyílni kezdtek” (1956 az irodalom emlékezetében)
régi szabályok érvénye megszűnt, az élet megszokott törvényszerűségei hatályukat vesztették." Ez a váratlan és felzaklató élmény ébreszti fel benne a lelkiismeret-vizsgálat vágyát, amit azonban először elhárít magától, és csak később, már visszavonultságában, felidézve a múltat döbben rá arra, hogy ötvenhat októberének drámai napjaiban vele is történt valami: „Hogy találkozott az utcán az ítélet Angyalával, de a bűnbánatot elmulasztotta. Az ítélet azonban nem zúzta szét, csak lesújtotta a földre. Az ítélet irgalmas volt hozzá, az irgalmatlanhoz, és haladékot adott neki a bűnbánatra. Most már érti. Most már készen áll rá, hogy az életét, mint egy férges gyümölcsöt, a tenyerére vegye és átnyújtsa valakinek." Versekben élő forradalom A hatvanas évek közepétől a nyolcvanas évek végéig igazából nem az elbeszélő próza, hanem a költészet tartotta fenn - a maga metaforikus nyelvén - a magyar forradalom emlékezetét. Olyan költőkre gondolok, mint idehaza Nagy László, Eörsi István, Tornai József, Kalász Márton, Obersovszky Gyula, Petri György, Ágh István, Bella István, Szepesi Attila, Utassy József, Nagy Gáspár, az emigrációban Faludy György, Fáy Ferenc, Tollas Tibor, Határ Győző, Siklós István, András Sándor, Gömöri György, Horváth Elemér, Makkai Ádám és mások. (A forradalom harmincötödik évfordulóján Ezerkilencszázötvenhat, te csillag címmel terjedelmes antológiát szerkesztettem - Medvigy Endre segítségével - az 1956 emlékét őrző költeményekből.) Három költőre, illetve költői műre külön is szeretném felhívni a figyelmet. Nagy László, aki a második világháború után őszinte hittel és lelkesedéssel szegődött az új társadalom eszméihez, az ötvenes évek elején, bulgáriai ösztöndíjas tanulmányai végeztével hazatérve fedezte fel a magyar vidékre, a paraszti életre nehezedő elnyomást, és saját családjának és szülőfalujának rosszra fordult sorsát tapasztalva fordult szembe a Rákosi-rendszer önkényével és hazugságaival. Az ötvenes években már az „írói ellenzék" soraiban kereste a politikai vagy legalább az erkölcsi fordulat lehetőségét. 1956 őszén lelkesen csatlakozott a forradalomhoz, majd a vereség után a gyász színeivel fejezte ki keserűségét. Karácsony, fekete glória című versében adott számot arról a személyes és közös fájdalomról, amit a forradalom veresége okozott: Léleknek nem hozott békét ó busa isteni angyal! Vér-illatos a karácsonyfa,- glória aggatva iszonyattal. Foszforos tüzek emléke perzsel, mint új pokolkor, forog a város lángrózsában,- glória csillagszóró ha fröcsköl. Csillagig növő halálfa, ragyognak vér-zománcos gömbjeid - szemem fájva zendül- glória a holtak homlokához! 100
