Forrás, 2002 (34. évfolyam, 1-12. szám)
2002 / 4. szám - Pomogáts Béla: „Mikor a rózsák nyílni kezdtek” (1956 az irodalom emlékezetében)
nak, amelyek igen hosszú időn keresztül megakadályozták azt, hogy az irodalom valóságos történelmi távlatot tudjon teremteni, és hiteles számvetést tudjon végezni. Meg lehet figyelni tehát, hogy a nagy történelmi eseményekkel szinte egyidejűleg vagy nagyon rövidesen ezek után a közvetlen személyes mozzanatokat tartalmazó, történelmi távlatot természetesen nem adó beszámolók következnek, majd eltelik néhány esztendő, esetleg néhány évtized, közben megteremtődnek a kellő történelmi (és politikai) távlatok, átalakul az írói szemlélet, bizonyos tanulságok fogalmazódnak meg, és azután már ezeknek a birtokában egy nem annyira ábrázoló, leíró, inkább értelmező és bizonyos esetekben talán mitizáló szándékot kifejező irodalom mutatja be a nagy történelmi eseményeket. Az 1956-os forradalom ábrázolását tekintve erre a fajta kettősségre egyszerűen nem kerülhetett sor. Nem volt mód arra, hogy először az élmény és a valóság közelében az eseményekről közvetlenül beszámoló irodalom jöjjön létre, majd néhány esztendő múltán kialakuljon a történelmi események hiteles értelmezésének lehetősége, és ennek következtében egy távlatosabb szemléletet kifejező elbeszélő irodalom váltsa fel a korábbi, a valósághoz tapadó beszámolókat. Erre, minthogy a forradalmi események értelmezése teljes mértékben alá volt rendelve a kommunista diktatúra erőszakosan érvényesített ideológiai és politikai érdekeinek, egyszerűen nem volt lehetőség. Az ábrázolásnak az a ritmusa, a művek megszületésének az a természetes rendje, amely a nagy történelmi események megörökítését követően általában kialakult, az ötvenhatos forradalom szépirodalmi ábrázolásának esetében felbomlott és megszűnt. Az események közelében Mégis, hogyan lehet rendezni azt a mennyiségi tekintetben kétségtelenül jelentékeny szépirodalmi anyagot, amely ötvenhattal foglalkozott? Már a forradalmi napokban megkezdődött az események közvetlen ábrázolása, elsősorban a költészet nyelvén. Azokban a versekben, amelyeket Tamási Lajostól, Benjámin Lászlótól, Sinka Istvántól, Kassák Lajostól, Lakatos Istvántól és másoktól lehetett olvasni a forradalmi sajtóban, elsősorban az Irodalmi Újság híres november 2-i „forradalmi számában". Ezek a versek a közvetlen élmény birtokában, a személyes beszámoló rapszodikus nyelvén adtak számot a forradalmi eseményekről: az ávéhás karhatalom gyilkos sortüzeiről és a felkelő ifjúság önfeláldozó harcairól. A november 4-i kádárista ellenforradalom után is számos költemény született, ezeknek azonban csak egy része láthatott napvilágot. Voltaképpen Vas István két versével lehetne példázni az ötvenhattal foglalkozó költészet lehetőségeit. Az egyik Az új Tamás című vers, amely nagyon hosszú ideig nem került a nyilvánosság elé, kötetben először az 1990-ben megjelent Válogatott versekben volt olvasható. Ez a költemény a közvetlen vallomás hangján beszél arról a személyes katharzisról, amelyet a magyar forradalom adott: „Halottak napja. A határon át / Özönlenek idegen katonák. / Jönnek a hódítók s a gyilkosok - Magyar vagyok. / És nem vagyok többé Kettős, csak egy, / Bizonyosság dobbantja szívemet, / S értelme lett a nemértett igéknek: / Te vagy az út, az igazság, az élet." A másik pedig a Mikor a rózsák nyílni kezdtek című költemény, amely nem közvetlenül foglalkozik a forradalommal, azonban éppen a forradalom hősi halottainak a városban elszórt sírjaira utalva idézi fel a forradalmat magát: „Emlékszel? amikor a rózsák nyílni kezdtek, / Már nem voltunk fiatalok - / Házunk körül virágzó sírkeresztek, / Szívünkben sok friss halott." Ez a vers a költő korabeli köteteiben is megjelent, és elképzelhető, hogy az irodalompolitika talán felismerte a vers valódi utalásait. Mindenesetre hozzátartozott a korszak természetéhez, hogy ha nem történt nyilvánvaló utalás a forradalomra, ha nem nevezte meg valaki közvetlenül magát a forradalmat, akkor 93
