Forrás, 2002 (34. évfolyam, 1-12. szám)
2002 / 4. szám - Fried István: Márai Sándor Krúdy-naplója
heti magát". Majd alább: Krúdy „«szakállnövesztő csend«-ről ír". Számomra most megint ilyen csendes, szakállnövesztő idő következik".!4 Ez utóbbi idézet változatnak tetszik, ugyanis a közreadott napló ekképpen folytatja az N.N-ről bejegyzett sorokat: „Krúdy olyan kép- és gondolatasszociációkra szoktatja olvasóját, amelyek zenei sarjadással indítanak el a lélekben hangulati láncreakciókat. Ha ezt a sorát olvassuk: »Akkor egy régi szállodában laktam« - a Krúdy-olvasó rögtön, fáradtság és erőltetés nélkül, folytatni tudja a szagok, a cipőhúzók, a szerelmes nők, a szállodaportások jellegzetességeinek füzértáncát. Egy nagy író olyan otthonossá, beavatottá teszi az olvasót a világban, melyet teremtett, mintha az olvasó ott született volna. Krúdy a »szakállnövesztő csend«-ről ír. Igaza van, ilyen »csend«- ben kell élni."15 Mielőtt a napló további idézetét közölném, érdemesnek vélem, hogy Márai Krúdy-rajzát értelmezni próbáljam. A Krúdy-mű lényegének - olvasom ki a sorokból - az atmoszféra-teremtés tartható. Ez részben a tárgyi hitelesség „mikro"-realizmusával történik, ám ez a „mikro"-realizmus beavatási szertartásba csap át azáltal, hogy az író művének lehetséges világához rendeltetik az értelmező olvasó. Hiszen feltehetőleg a Krúdy-mondat a szállodáról nincsen írói(?), olvasói(?) előzmény nélkül. S bár a mondat mögött sejthetően ott rejtőzik a szerző „epikai hitel"-e, mégsem a szerzőhöz, hanem művéhez, „világfához kapcsolódik az olvasói értelmezés. Amely - hirdeti Márai - ilyen értelemben felfüggeszti a mű lezáródását, és lehetőséget kínál a sokféle olvasó sokféle olvasata számára. Konkrétabban, az N.N. (amelynek egyes epizódjait a naplóíró eléggé 'sajátosan' beszéli el) a Krúdy-stílus imitálására ösztönzi Márait, a kijelentések eleve az „esszéíró nemzedék" metaforás előadásában szólalnak meg; ehhez azonban „krúdys" hasonlat járul, amelynek révén az imitáció hangsúlyozódik; felfogható ez olyképpen, hogy Márai a maga olvasói pozícióját a Krúdy-stüushoz idomulásban jelöli ki. S mert a Krúdy-értelmezés metaforás előadás révén artikulálódik, szükségesnek mutatkozik az N.N. után egy tágabb vonzáskörben fölvázolt Krúdy-portré. Míg az N.N. világszerűsége hangsúlyozódik, a személyes (Krúdy világa, „amelyből származott, amihez tartozott") és az univerzális (e „világ" nem egyszerűen leképződése a világmindenségnek, nem egy idea jelképszerű árnya, hanem jelződése) egymásba játszódik, egymásba játszható. A köznapi (tücskök, betyárok, nádasok, céda nők, diákok) és az egyetemes (hiszen a regény „mindenről szól, aminek valami értelme volt az életben") sem bináris oppozíció két pólusa, hanem együtt érvényes, együtt jelenik meg, egybefogódik a műben, csak egymásra értve lehet értelmes. S hogy még véletlenül se lehessen valamiféle avitt természetutánzó epikára gondolni, Márai folytatja (az általa kiadásra szánt változatban) Krúdy „kép- és gondolatasszociációi"-ra utalva, teremtett világát hangsúlyozva, kiemelve egy hapax legomenonját. Ennek következtében az összkép Krúdyról sem nem a századfordulós esztéticizmus mesélőjéé, sem nem a naiv világlátóé, hanem azé a szerzőé, aki egyfelől „a költészet régi ízei"-vel kínálja meg olvasóit (és ehelyt akár a lirizáló prózára is lehetne gondolni), másfelől külön világot teremt az irodalomban, amely saját természetrajzzal és saját hanghordozással rendelkezik. Anélkül, hogy az avantgárd extremitásainak követője volna. Csak emlékeztetőül: némileg hasonlóképpen különítette el Márai Proustot is a kor irodalmában; így Krúdyban is, Proustban is az elkülönülést, a réginek az újba integrálását jelölve meg érdemül. Ami a „stilisztikát" illeti, Márai az N.N.-ről szólva imitációjával már célzott a Krúdy-előadás egy jellegzetességére, a második idézetben a képalkotásról szól igen röviden, ám beszédesen, hiszen a maga előbbi megjegyzése mintegy „működésben" ad példát a kép- és gondolatasszociációra. Lényegesnek tetszik, hogy - bár csupán szinte odavetett jelzőkkel - a Krúdy-stílust részben a zenéhez közelíti, és a sokat emlegetett „gordonkahang" tételezését is lehetővé teszi, részint a mondatfűzésről a „hangulati láncreakciók"-ra „asszociál", s így az olvasói aktivitás szükségességére utal, mint amely a Krúdy-életmű ismeretében képes ennek a zeneiségnek visszhangzására. A másik fontos mozzanat a két záró mondat, a múltban megfogalmazott Krúdy- frázis és a jelen egybevetése, mindkettő igazolása, így a Krúdy-kifejezés időszerűsítése. S 76
