Forrás, 2002 (34. évfolyam, 1-12. szám)
2002 / 4. szám - „Egy jövő-forma primitív előfutárai vagyunk” (Sokszólamú beszélgetés Zalán Tiborral egy virtuális irodalmi szalonban)
Radnóti Zsuzsa: Örömmel teszek fel kérdést Zalán Tibornak, akinek éppen most jelent meg (a szeptemberi 2000-ben) egyik, ha nem a legnagyszerűbb verse Tere címen. Gondolatilag és nyelvileg is bravúr! Ehhez szeretnék neki gratulálni, ilyen „nyilvános formában" is, no meg a szeptember 21-én, a magyar dráma napján átnyújtott Szép Ernő-díjhoz, melynek zsűrijében is volt szerencsém benne lenni. Ez a kitüntetés mindig az elmúlt év, évad legkiemelkedőbb magyar drámaírói teljesítményéért, illetve egyes esetekben, mint most Tibornál is, az eddigi drámaírói munkásságáért jár. (A másik díjazott Garaczi László volt.) A kérdés pedig a következő: mint friss, új Szép Ernő-díjas, mi a véleménye Bóta Gábor aznap, szeptember 21-én, a Magyar Hírlapban megjelent cikkének címéről, amely így hangzik: Rossz formában az ünnepelt - mármint a magyar dráma, teszem hozzá én. S a cikkben a szerző azzal folytatja, hogy a színházi kritikusok idei szavazólistáján nagyon sokan üresen hagyták a rubrikát, amelyben a legjobb magyar dráma címét kellett volna feltüntetni. Ez is egy mértékadó vélemény, s több kritikus is osztja. S most én egy frissen kitüntetett drámaíró véleményére lennék kíváncsi ezzel kapcsolatban. Zalán Tibor: Kedves Zsuzsa, köszönöm, hogy megtisztelt a kérdéssel; előbb pedig a kétszeres gratulációt. Öröm, de nem meglepetés számomra, ahogy maga az én - és szerencsére nem csak egyedül az én - pályámat figyeli, és időnként ennek jelét is adja. Kevés hasonló tapintatos, ugyanakkor kemény és józan irodalmi-színházi szakembert ismerek, nagyon jó, hogy maga van, és magával a törődés és figyelem megnyugtató érzete. Ami Bóta Gábor cikkének a címét illeti (a cikket nem olvastam), nem lep meg. Ezt a fajta nyegle és lekezelő, lezsernek és szellemesnek hitt oldalvágásokat régóta nem nélkülözi a magyar dráma a kritika részéről, és én, aki ráadásul gyermekszínházban dolgozom, halmozottan hátrányos helyzetben lévő színházi ember vagyok, hiszen a gyerekszínházzal való foglalkozást, mi több, az ahhoz értést, a magukra adó kritikusok nagyobbik része még a magyar drámával való foglalkozásnál is alacsonyabb rendűnek tartja. A kritikusok egyetlen dolgot felejtenek el: ha a magyar dráma valóban rossz formában van, annak nagyrészben ők is az okai. Ha a magyar dráma rossz formában van, akkor a magyar színházi kritika is eljutott a mélypontra, és ez abban is megragadható, hogy nem segíti a drámafejlődést, hanem önmagát próbálja meg eladni helyette, meglehetősen kétes és sokszor ízléstelen módon. Az a magyar kritikus, aki üresen hagyja a rubrikát, amikor a legjobb magyar drámára kell szavaznia, nemcsak nagyképű és felelőtlen, de jellem- telen és/vagy aggasztóan tájékozatlan. Annak a véleménye nem a drámáról lehet kompetens, és semmiképpen nem érdekelhet. Az irodalomkritikában is megfigyelhető hasonló „kritikusi" magatartás, főleg a költészetben, tehát én még eggyel többszörösen is hátrányos helyzetben vagyok. Az irodalomkritika gyakorlatilag megszűnni látszik, a kevés megjelenő írás nagy része használhatatlan, mert vagy a pályatársat és barátot dicséri gyomorforgató gátlástalansággal, vagy az ellentábor kiszemelt tagját próbálja meg lemészárolni. A legjobb módszer azonban az elhallgatás, mintha az illető művész és műve nem is léteznék, vagy nem lenne jelen az általuk szeretettekhez hozzámérhető módon. Ez is tapasztalható a színházi kritikában, hogy visszatérjünk a kályhánkhoz. Azért, az ellenkezője is. Bécsy Tamás a Halvérfesték megnézése után - előtte elolvasta természetesen a művet, ami megint csak nem általánosan bevett szokás - azt mondta a STÚDIÓ K kocsmájában: ehhez a drámához - és sok más hasonlóhoz - nincsenek még meg azok az eszközök, amivel pontosan le tudná írni a dráma-kritika, illetve - elmélet. Akár igaza van, akár nincs, a gesztusa és őszintesége ritka tisztességes és követendő lenne. Annál is inkább, mert az illető az egyik legkiválóbb drámaelméleti szakember, és nem újságíróból, netán színházak szélén ténfergő pályatévesztőbői lett önmagát szakértővé kinevezett színházi író. Az egyik pesti színházunk igazgatója már évekkel ezelőtt azt nyilatkozta a rádió Szalon című műsorában, hogy ő nem képes, és nem is hajlandó a kétszáz fős színházát élő magyar szerző drámájához megtölteni. Ha nem jött volna rá, hogy ki az iEető, egyébként kiváló és általam más megnyilvánulásaiban becsült színházi ember, akkor csak pillantson rá a színházi repertoárra, hol nem játszanak évek óta mai magyar drámát - programszerűen... 56
