Forrás, 2002 (34. évfolyam, 1-12. szám)

2002 / 3. szám - AZ ÜDVÖZÍTŐ FORMÁTLANSÁG - Kalász István: Index

Mert a kukac kukacra mászott, E. hőse a nagy halat kifogta és elveszítette és..., de nem adta fel. Persze a magyar író többet tudott E-ről, az írótársról, mint a többi ember kint a poros, forró pesti utcán, és pontosan ez a TÖBB tette egyre kevesebbé szemében írótársát. Miért? MERT: az amerikai író ivott, szivarozott, halászott, csavargott, hangosan röhögött, vadászott, nőzött, bokszolt; E. élvezetet hajszoló férfi volt; az élvezet pedig zsarnoki; nem ajándékoz, hanem csak és csakis önmagadnak szerez örömet. Az amerikai pedig sok-sok élvezetet ajándékozott magának, és a sok élvezet mindig lenyűgöző de visszataszító. M. pedig?

E. szerette a nőket. Fiatalon Párizsban, olyan vágy lobogott benne, hogy naponta háromszor nőt kellett maga alá kapnia, mesélte büszkén egy írótársnak, és osztentatív módon tablettákat nyelt, hogy féktelen vágyát a pirulákkal tompítsa, de mégis egyre vágyott. A közösülés olyan, mint a kerékpározás, az ember minél többet edz, annál jobban..., mondta E. hangosan Párizsban egy bisztróban a cafe au Iáit fölött, és persze Gertrud S., az okos, párizsi Über-Madam szerint ez az E. csak hőzöngött. Különben is: a lost generation története sem úgy volt, ahogyan madam E. állította, hanem: Gertrud elvitte az autóját egy műhelybe, ott nem javították meg időre, Gertrud S. mérges lett, kiabált a szutykos, olajos, bűzös műhelyben, a dühös tulaj pedig azt mondta fiatal, lusta szerelőnek, hogy Te, semmirekellő, ez a lost generation, merde, E. pedig mindezt megírta. Másképpen. Igen, M., a magyar író is járt Párizsban, a húszas évek végén beutazta a ragyogó Európát, igen, akkor látott templomokat. Méltóságos kupolákat. Tornyokat, szűk közöket, légies nőket. És most? Itt? Mi maradt? Itt? Az idő valóban ellenség? M. ült a szobában, mélyet sóhajtott és megint sóhajtott, mert tudta, hogy valamit megtudott, aztán arra gondolt, hogy vajh, ki volt az a hülye, aki elhitette a világgal, hogy a tapasztalat megszerzése jó dolog, amikor már Salamon is bölcsen azt mondta, aki ismeretet terjeszti, az a szenvedést terjeszti. Aztán este lett, a magyar író nagyot böfögött, majd elindult a spájzba, hogy megnézze, akad-e még vörösbor a demizson alján.

Az igazi írók isznak, E., az amerikai író is ivott, és M., a magyar író azért ivott, mert különben az agya szétrobbant volna a gondolatoktól, E. vajon miért ivott? Ezt jó lett volna tudni... M., a magyar író szerette a nőket is. Igen, szeretem a nőket, mondta az asszonynak egy este hangosan, emlékszel, amikor ahhoz a kurvához mentem, ahol két gumit kellett felhúznom? A nő szomorúan mosolygott a zongora mellől. Ugye Te is átérzed, hogy ha minden tudományos kérdésre megtalálnék a választ, életünk igazi gondjaira akkor sem..., harsogott az író a mennyezetnek szegezve ujját, a nő pedig rávillantotta hegyes kis fogát, majd maga is az égnek szegezte az ujját, és így szólt szárazon, ezt a gondolatot bizony Ludwig W.-től loptad, hehe... erre pedig M., az író csak vicsorgott, majd azt válaszolta, hogy az oktatóan felemelt mutatóujj inkább az orrba való, és ahogyan ezt mondta, hirtelen érezte, egyszer újra feltámad majd az „ereje", és akkor megmutatja ennek a némber- nek, ennek a szemtelen madonnának. Megint.

M. egyre birkózott E.-vel. Álmában ő lett az amerikai, és péniszről álmodott. Nők vihogva mutogattak öle felé, harsányan kacagtak méretén; édeskés hullabűz áradt szerteszéjjel, aztán hirtelen Kubában, Havanna koszos kuplerájában kövér fekete nők kaparásztak nadrágja körül, szenyor, gringo, neked túl kicsi a pichád, röhögött egy nő a koszos ágyról, a barkeeper pedig homokos volt, igen, hogy gyűlölte őket a füstös bárban, a vörös falon fényes kereszt függött, Greta Garbo csak ült-ült a sarokban; szüfizánsan mosolygott, igen, E. egyre botorkált a sötét, szűk utcán letolt nadrággal...

Mondd vissza ezt a könyvet, mondta a nő egy reggel halkan M.-nek, még tönkre mész belé... Nem tudod Te ezt megírni. A pénzzel meg ne törődj, majd csak lesz valahogyan velünk, beszéltem már a szomszéddal, majd szerez vidékről húst. M., az író csak nézte-nézte a rozsdás vízcsapot, aztán arra gondolt, hogy a víz, a világ teremtője a világ pusztítója is egyben, hiszen minden civilizáció nyomát elmosta már, igen-igen, kicsit elhunyorgott a

105