Forrás, 2002 (34. évfolyam, 1-12. szám)
2002 / 3. szám - AZ ÜDVÖZÍTŐ FORMÁTLANSÁG - Bálint Péter: A jelentős és a jelentéktelen (közelítések Szentkuthy történelemszemléletéhez)
Szentkuthy ekképpen ad számot: „Orpheus vándorútjának egyik keserű (...) tapasztalata ez a kettős negatívum: az alapelvek, a mítoszok és a bölcseletek örökre szóló bukása s az alapelvek felett ficánkoló elvtelen történelmek, istentelen és filozófiátlan, öncélú élet hasonló bukása". Ez a kettős kudarc, amely végső soron a mű és élet, illetve az „élet legyek-e vagy mű?" kérdésére vezethető vissza, egy valamit nem tud végérvényesen felfüggeszteni, a tapasztalaton és életbölcseleten nyugvó mesélő kedvet. Szentkuthy ugyanis a nagy mesemondók családjából való; mindig újramondja a történetet, melyben a jelenvalóság szintjén lévő dolgok és események, mint a meseelemek változékonyak, s ekként válik élővé ez is, meg az is, amik már voltunk egyszer, a hallgató közösség (az olvasóközönség) számára előadandó példázat magában hordozza a változatlan archaikusát, az évszázados tapasztalatot, az útmutatást és túlélési stratégiát. Történeteiben, akárcsak a mesékben, névtelen, jelentéktelen „hősök", mindössze egy-két jellemvonásra redukált, olykor mitikus meghatározottságot is viselő „személyek" lépnek a színre, hogy nagyotmondásaikkal és elméncségükkel komikussá tegyék a hazug vagy épületes szólamokat; hogy a sírásig nevettető játékukkal felvillantsanak valamiféle reményt a szociális igazságszolgáltatás elnyerésére; s hogy kielégítsék elemi vágyakozásunkat a mimézisre és az önfeledt bolondozásra. Arra pedig, hogy a történelemidézést és a mesét Szentkuthy a maga részéről egylényegűnak tartja, számos ponton tesz utalást: „... Históriáé, „a történelem", mintha ilyesmi létezne, akár mint valóság, akár mint irodalom. Az illúzió nagy indiai forrása",13 vagy: „...istenigazában történelmet akarunk-e vagy mesét? Érdekel-e ez a különbség? A valóság-e a meseszerűbb, vagy a mese a valóság igazi kifejezése?... Adieu, történelem, adieu, mese - másról van szó."14 5. Szentkuthy úgy véli, hogy a historikus szemlélet számára minden változékonyság, a lét folyamatos időmúlás és történés, ám mindig azt igyekszik megragadni az eseményekből és emberekből, ami egy adott pillantban, a mosf-ban jellemző rájuk. Ortega bármennyire is iparkodik kiterjeszteni a jelenvalóra irányuló szemléletet a múltra is: „ha azt elemezzük, hogy mik vagyunk most (...), meglepődve tapasztaljuk, hogy az életünk, amely mindig ez, mindig mostani, jelenlegi, abból tevődik össze, amik személyesen vagy kollektiven voltunk",15 Szentkuthy számára e történelemfelfogás nem szünteti meg az idő linearitását és az azon nyugvó történetmondás egyirányúságát. Annak a megszámlálhatatlanul sok egyedi változatnak a rögzítése révén, ami a sokféleképpen így van (s következésképpen egyszer már valamiképpen volt) állapotából leszűrt tapasztalattal gazdagítja tudásunkat, Szentkuthy nem a mostani és korábbi változat közötti időbeli elmozdulást és mássá válást kívánja szemléltetni - ami a káprázatteremtés ügyes és szemléletes módja lenne -, hanem bennük, változékonyságuk mögött: az azonosságot, a változatlant, a mélységet, a prototípust keresi.16 Lehet az analógiás gondolkodással és az abból fakadó történelmi anakronizmusokkal, az inkább mitikus aspektusból megvilágított, semmint kellő lélektani elemzéssel megjelenített „álarcos hősökkel" szembeni aggályainknak hangot adni;11" sőt, Orpheusunk szemére vethetjük azt is, hogy a vándorlásairól szóló történetei egy rugóra járnak, épp ezért időnként úgy véljük, a mesélő hangvétele jobban leköti figyelmünket, mint az, amit elénk tár. Szentkuthy maga is táplálja kétségeinket, amikor efféle kijelentéseket tesz: „Lehet, hogy már nem egy helyütt leírtam azt a tényt, mely szerint az elmúlt korok iránti érdeklődés két részből áll: egyrészt csodálkozunk, hogy régen, mondjuk, a császárkori Rómában minden milyen más volt, másrészt meg élvezzük, hogy az emberek ugyanolyanok voltak, mint ma, jellemük nem változott, ugyanazok a lélektani típusok vari- álódtak, csak más színpadi öltözékben, akkor is."13 84