Forrás, 2002 (34. évfolyam, 1-12. szám)
2002 / 3. szám - AZ ÜDVÖZÍTŐ FORMÁTLANSÁG - Tompa Mária: A porszemtől az Androméda ködökig
Tompa Mária A porszemtől az Androméda-ködökig A Frivolitások és hitvallások epilógusában Szentkuthy tömören összefoglalta jellemének kettősségeit, amelyek egyben életművének fiziognómiáját is nyújtják („életemet állandóan a legnagyobb feszültségek kísérik, fűtik, gyötrik, esetleg üdvözítik..."). S mivel közös munkánk tíz éve folyamán különböző szempontokból számtalanszor felidézte ezeknek a lelki ingajáratoknak a „nagy hullámveréseit", néhány ilyen véglet-párral megkísérlem a lehetetlent: kiegészíteni az epilógust, ezzel átfogni - ha csak csekély részben is - Szentkuthy személyiségét. Gyakran mondta magáról, hogy nem írónak érzi magát, hanem a „világ faggatottjának", amolyan montaigne-i személyiségnek, aki a végső kérdések, az igazság kutatására tette fel életét. De mivel tudta, hogy választ nem kap a végső metafizikai kérdésekre, csak válaszvariációkat, hiányérzetének kompenzálására a kérdéseket katalogizálta, - ezt követhetjük nyomon többek között Az egyetlen metafora felé és Az alázat kalendáriuma című naplójegyzetekben. Ezzel magyarázható bőven áradó stílusa is. A „faggatott" pedig mindent rögzített, korántsem az utókornak, hanem mert csak akkor válik valósággá valami, ha rögzítette! Ezért vezetett naplót csökönyös rendszerességgel, 1939 óta minden nap (több mint százezer oldalas „óriásnaplóját" 25, illetve 50 évre zárolta a diszkréció indokával), ezért szerette a fényképezést, ezért alakította ki hatalmas könyvtárát és lemezgyűjteményét, és vallomása szerint, ezért mutatta be szeretőit édesanyjának, mert ezzel a gesztussal váltak életének női valósággá. Szentkuthy a naplószerű rögzítés során megélte a kozmosz végtelenségének és az apró epifániák közelségének kettősségét. S ez bizony, saját bevallása szerint nagy szenvedéseken át vezető út volt: a Frivolitások és hitvallásokban érdekes beszélgetést örökítettünk meg arról, hogyan bírta az 50-es évek diktatúráját itt Magyarországon, belső emigrációban. „Nem üres fecsegésnek szánom, mikor hangoztatom: együtt élek a távoli csillagképekkel [...], áldozata voltam a rendszernek, igen, áldozata voltam! De ennek a szemléletnek közérzeti, jellemi konzekvenciája van: ez a néhány évnyi zsarnokság [...] elenyésző miniatúra, weekend a világmindenség évmilliárdjaihoz képest...". De nemcsak faggatott volt, hanem nagy faggató is. Gyakran két pólus között találjuk magunkat - mondta nem egyszer -, de ez olyan két mankó, amelyek segítségével könnyebben tájékozódunk. Szentkuthy pedig pompásan tájékozódott ebben a polarizált világban,.amelyben a végleteket érzékeny természete fantáziákkal telve élte át. A valóságot épp olyan erővel tapintotta ki, mint az illúziók jelenségeit. Egyrészt mindent távoli perspektívából, nagy fényszögből („a kozmosz fényévei felől") látott, - csoda-e, hogy számára az ún. távoli asszociációk nem is voltak olyan távoliak? stílusában rengeteg példát találunk erre - és ez a képessége a distancia-teremtésre rendkívüli védettséget nyújtott neki. Másrészt szinte szent imádattal ragaszkodott a való világ legapróbb részleteihez, azok nyüzsgő asszociáció-tengeréhez. Mikor Loyolai Szent Ignác Lelki- gyakorlatos könyvében olvasta a részletekhez való szinte fanatikus ragaszkodást, izgatottan mutatta nekem, mennyire magára talált benne: amit az ő különbejáratú valóságának 76
