Forrás, 2002 (34. évfolyam, 1-12. szám)
2002 / 1. szám - Szótértés Sándor Ivánnal (Az interjút készítette: Vértessy Sándor)
mantikus volt, fantaszta, Görgey viszont racionalista. Mert, mondja, arról van szó, hogy mind a kettő fantaszta volt, illuzionista, ám mind a ketten ahhoz értettek, amihez érteniük kellett. Kossuth ahhoz, hogyan lehet fellelkesíteni a nemzetet a szabadságharcra, Görgey ahhoz, hogyan lehet csatákat nyerni kis hadsereggel...- Illyés Gyula pedig ahhoz értett, hogi/ hogyan kell a Fáklyalángton megírni mindazt amit Te most elmondtál.- Azt félévszázada szép, romantikus drámának láttuk. Az 50-es évek heroizáló szemléletében született. Érdekes lenne ma megnézni. Na most folytatva, mind a kettő fantaszta volt, mert Kossuth azt hitte, hogy a szabadságharcot meg lehet nyerni, s mint a hadtudomány ma rámutat, Görgey is fantaszta volt, mert ő meg azt hitte, hogy le lehet győzni a túlerőben lévő ellenséget. Lépjünk vissza. Ez izgat engem. Úgy beszélni a történelemről is, a mai sorsunkról is, hogy lehántsam ezeket a téveszméket, megmutatva a maszkok mögötti arcokat.- Voltál a műegyetemi lap főszerkesztője ötenhatban, voltál a Tilm-Színház-Muzsika főszerkesztő- helyettese, de ami ennél súlyosabb „vétek", hosszú ideig színi kritikákat írtál. Azért merem ezt így mondani, mert később ki is került egy szép kötet a kezed alól. Nagyszerű színészbarátaid voltak, közöttük Kálmán Gyuri, aki nekem is nagyon jó barátom volt, és felnéztem rá emberként és színészként egyaránt... Ezekben az időkben szinikritikáid rendre jelentek meg, ha nem is mindig függöny elé vastaps volt rájuk a válasz...- Több mint 30 évig dolgoztam, a Film-Színház-Muzsikánál. 56 után véletlenül és szerencsésen kerültem oda. Remek parkolópálya volt. Nemcsak azért, mert írtam közben öt színdarabot és így jöttem rá, hogy nem vagyok színdarabíró, hanem regény- és esszéíró. Színikritikákat úgy kezdtem írni, hogy nem értettem hozzá. Meg kellett tanulnom. Végig kellett olvasnom a világirodalmat. Nem jártam ugye egyetemre, ezt Te nagyon jól tudod, katonáskodtunk abban az időben, kiskatonák voltunk. Azt is tudod, hogy súlyosabb dolgok is történtek velem. A saját egyetememet úgy jártam végig, hogy először a drámairodalom-elméletet, aztán a színháztörténetet tanultam meg. Színészektől mindig távol éltem. A színi- kritikus a színészektől tartson is távolságot, de szeresse is, tisztelje is őket. Ez más mint az irodalomkritikus és az író kapcsolata. Az más szimbiózis. Azért volt három nagy színész, akinek barátságára büszke vagyok. Ketten már nem élnek. Gábor Miklós és Kálmán Gyuri. A harmadik a drága Törőcsik Mari. Kálmán Gyuri megtette azt, hogy egy felkérésre felolvasott a Rádióban 1984-ben részletet egy írásomból. Ha lehet, idézzük fel! „írás közben az író viszonyba kerül a történelemmel. Képek, kapcsolódások jelennek meg előtte, elindul velük, mögéjük néz és egyszerre csak benne van a történelem sodrában. Meg kell küzdeniük. Ne nagyzoljon, mondhatja erre bárki, egy fickó, aki ír, és a történelem. Nem egyenlőtlen ez, nem nevetséges? Dehogynem, hiszen kétségtelen, hogy ki az erősebb. De hát az életben is így van másokkal is, nemcsak azzal a fickóval, aki ír. Bizonyára alul maradunk, és mégis bármilyen nevetséges, de próbálunk felülkerekedni. Hogyan? kérdezheti bárki. Tudom, hogy az élet, a történelem sokkal erősebb, ezért mást nem tehetek, minthogy megkeresem mi az, amit talán mégsem tud. Például nem érdeklik a válaszok a saját kérdéseire. Engem érdekelnek a feleletek, amivel az olvasó előtt is megvilágítható a gépezet mozgása, az emberi kiszolgáltatottság. Az életnek, a történelemnek nincs saját erkölcse, öntudata. Az ember viszont sok mindennel rendelkezhet. Azt hiszem, a művészet az a teljesítmény, amivel a történelem és az élet végső vesztese az ember, valamivel mégis csak a saját helyzete fölé kerülhet. Ez az átvilágítás, az szembenézés, az emberi helyreállításának méltósága" Azért kértem, hogy idézzük fel, mert közel két évtized után is ugyanezt gondolom... Látod, nem könnyű velem Neked beszélgetni, annyi minden jut eszembe egy kérdésedről. Most az jut eszembe, hogy van itt két »valami« a falon: az egyik egy József Attila-portré
