Forrás, 2002 (34. évfolyam, 1-12. szám)
2002 / 1. szám - Sándor Iván: Az igazság (nem) mint régészeti lelet
7. Hatvanas évekbeli filmjei mögött akkor idéztem fel Bartókot, amikor Jancsó másodikként lépett a világ elé érvényes mutatvánnyal. Azóta történt egy's más. Mások is jöttek, Jancsónak is lett több arca, pályájának, beleértve a színházi munkáit, több kanyarja. Amikor azon gondolkozunk, hogy Bartók a Kossuth szimfóniától a VI. vonósnégyesig, a Concertóig új formát-nyelvet teremtve hidalt át egy szakadékot a magyar és az európai művészet történetében, eszünkbe juthat, hogy a huszadik század második felében kevesen voltak képesek ilyen áthidalásra. Jancsó egyike a keveseknek. Amiközben a kép megpróbálja az igazságot a régészeti lelet státuszába szorítani, ő azok közé tartozik, akik szembefordultak- szembefordulnak ezzel az agresszióval. Szépség és veszendőség: A Szegénylegények utolsó képsorain felnyithatatlanul bezárul a csapda: a szegénylegények maguk választják ki magukat a pusztulásra. De a nyalka huszártiszt előbb még lóra ültet közülük kettőt, karikásostort ad a kezükbe, mutassák meg, milyen volt, amikor Rózsa Sándor vezetésével Damjanich seregében harcoltak. „Ez szép - mondja -, szervezzenek a régiekből egy ilyen huszárcsapatot." Harsan a trombitaszó, a betyárok lelkesen sorakoznak. Ez is szép. A huszártiszt talányos tekintete is: „Senki sem hiányzik?" „Senki." Ez is szép. Az is, ahogy a Gott erhalte orgonahangon felzúg, amiközben rádobják a csuklyát a fejükre, ráhurkolják a kötelet a csuklójukra. A fehér tisztek tánca a hölgyekkel a nyírfaligetben. Szép. A solymásztekintetük a Csillagosok... rákövetkező képsorában is, amint célbaveszik a futásra kényszerí- tett foglyokat. A táncra nyújtott kéz. A golyót indító kéz... Az Utolsó vacsora... Niagara-képe a Blaha Lujza térről nyílik. Ez is szép. Kapa táncol a zuhatag fölött, a szivárvány alatt. Lesz naplemente? Naplemente van. A Sub Bass Monster-zene dübörgését „elvágja" egy kép: a párában, a zöld vegetációban könnyű ladik úszik a vizen. Mintha Schubert C-dúr búcsúját montírozná rá Jancsó a maffiózós kattogó zenére. Maradjunk közelebb. Bartók VI. vonósnégyese képekben. „A legrezignáltabb, ugyanakkor nosztalgiával teli önarckép... visszaidézi nagyon messziről a maga utolsó álmát... aztán búcsúzni kezd... a dallam maga is beleolvad az éjszakai háttérbe... mégis, mintha egy utolsó figyelmeztetésre készülne..." (Kroó György). Elfelejtettem a tévedéseit. Jancsó megfosztja a képet - egy olyan korszakban, amikor a magára valamit adó művész, az önmagát kereső regény, arról beszél, hogy hatalmas súly gördül alá, rövidesen mindent próbál széttiporni körülöttünk is bennünk is, de az új kultúrát létrehozó kép ezt elrejti előlünk, s a művészetnek, persze a regénynek is az élet rom-volta marad egyetlen hiteles ihletforrásul - nos Jancsó megfosztja a képet attól, hogy a korszakmanipuláció eszköze legyen. Visszalopja számunkra a kép hitelét. Visszahülyéskedi. Kalodában is azt gondolod, hogy az igazság nem régészeti lelet. 8