Forrás, 2002 (34. évfolyam, 1-12. szám)

2002 / 2. szám - Fehér Zoltán: A „rónasági csodák” nyomában (Az 1965-ös kiskunsági néphitgyűjtés)

vallás hasonlóképpen elítélte a babonás hitet s cselekményeket. A néphit Pócs Éva meghatározása szerint „a modern természettudományos világképtől eltérő világkép, ahol a dolgokhoz, jelenségekhez és cselekményekhez irracionális elképzelések fűződnek." Az élő néphit őriz töredékeket az emberiség ősi vallási rendszereiből és hiedelmeiből éppen úgy, mint ahogyan a mai vallások elemei is beépülnek a népi hiedelemvilágba. Ez a statikus és dinamikus részekre bontható ismerethalmaz hordozóinak köznapi, szakmai és ünnepi tudásában is helyet kap, benne sajátos rendszert alkot. „A néprajzi kutatás - írja Fejős Zoltán - hagyományos értelemben a néphitet a szellemi kultúra részeként mint profán vallási tudattartalmat értelmezte/'Ortutay Gyula már 1937-ben fontos megállapításokat tett a néphitnek a parasztság életében betöltött szerepéről. „Parasztságunk hiedelemvilágában is (ez a hiedelemvilág is eláradt az élet minden területén, s társadalmi, gazdasági tevékenységek irányait nem egyszer döntően meghatározta), egy sajátos totalitás, a reális tények és a megfoghatatlan világ valóságának tényei fonódnak össze szétbogozhatatlan differenciátlan gazdagsággal. Nem jelenti ez a reális életérzés csökkenését, a parasztember létfenntartó ravaszságai, élelmessége: „racionalitása" nem fogyatkozott ennek a hiedelemvilágnak a hatása alatt. Ráció és hiedelemvilág nem alkotnak a paraszti kultúrában egymást kizáró ellentéteket... A paraszti szemléletben a valóságos és valóságfölötti világ nem válott két részre, nem került egymással ellenkezésbe, hanem egyszerre jelentkezett e totális szemléletben." Hoppál Mihály ugyanezt a szociálpszichológia nyelvén így fogalmazta meg: „Hiedelemnek az ember világról alkotott, a világban való tájékozódását, viselkedését lehetővé tevő igaznak tartott, de nem igazolt képzeteit tekintjük." Ezek a képzetek erős érzelmi töltéssel rendelkeznek, s ezért nagy mértékben befolyásolják az egyének kulturális információcseréjét.

A szanki néphitet mi elmondatással gyűjtöttük. Az adatközlők szavait szó szerinti lejegyzéssel vagy magnetofonnal rögzítettük. A szövegeket pedig a mindent elhívó attitűdjével fogadtuk. Aki benne él a szanki társadalomban, az leírhatta volna ezt a hiedelemvilágot megfigyelései alapján is, hisz nem minden hiedelem fogalmazódik meg szóban. A tilalmakat, de a serkentő célú varázscselekményeket a szankiak - nekünk idegeneknek - a mi kedvünkért foglalták csak nyelvi formába. Főként az idővel és a magnószalaggal való takarékoskodás érdekében mi gyűjtésünk során egy-egy válasz elhangzása után kikapcsoltuk a készüléket, s nem vettünk föl sok olyan - akkor lényegtelennek látszó - megjegyzést, ami később hasznosítható lett volna. Mai fiatal néprajzkutatók, akik ma még hagyományőrző területeken is csak jóval töredékesebb, sokszor nem hitt hiedelmeket tudnak csak gyűjteni, bekapcsolt magnójukra nagyon sok véleményt, megjegyzést is rögzítenek az alapszöveggel kapcsolatban, s ezekből aztán mélyreható szociálpszichológiai következtetéseket vonnak le.

A gyűjtés közben lejegyzett adatok azért is adhatnak hamis képet Szánk valóságos hiedelemvilágáról, mert a gyűjtési szituációban az adatközlők tarthattak esetleg attól is, hogy mi őket le akarjuk járatni ország-világ előtt. Talán ennek ment elébe az az idős férfi, aki a garabonciásról szóló ismereteit elmondta ugyan, de a végén saját paraszti műveltségét is leértékelve hozzátette: „Mer azóta nem történt ilyen csoda. A nép má ugye kultúráltabb, mifene, osztán hát, én, hát ugye, nagyon kicsit vagyok kultúrált, de az ilyen babonafélékbe én nem hiszek."

Természetesen mi néprajzi gyűjtők, s talán a magyar értelmiség nagyobb része is a paraszti kultúra hagyományait kincseknek tartjuk, nemzeti kultúránkba szeretnénk integrálni. Tesszük ezt a huszonnegyedik óra után is, ami talán Tömörkény idejében elkezdődött. Mennyire összecseng a bevezetőben idézett Szeged környéki tanyasi embernek a sopánko- dása az 1965-ös szanki öregemberével, aki ezt mondta: „Hát azelőtt vótak olyanok. De most má nincsen. Nem tanította meg a gyerekeit, oszt akkó ugye, kimút... Hát mié nincsen? Hát mié? Mer kimútak."

96