Forrás, 2002 (34. évfolyam, 1-12. szám)

2002 / 2. szám - Fehér Zoltán: A „rónasági csodák” nyomában (Az 1965-ös kiskunsági néphitgyűjtés)

edelemvilág (babona) előírásai szerint viselkedjék-e. „Hát aztán azt se tudta, hogy Uram Jézus, segíts-e, vagy hogy káromkodjon."

Minden bizonnyal a kereszténység előtti világkép részét alkotta a földet tartó állatok képzete. Mikor ezt a Szánkon eléggé elevenen élő hiedelmet elmondták, vele kapcsolatba hozták az Istent is. Meglehet, hogy az így emlegetett legfőbb lény nem a Biblia, hanem még a pogány mitológia alakja lehetett. A földet tartó cethal mozgása okozta földrengés magyarázataként ugyanis azt mondták: „Isten ellen nem szegülhet senki. Az Isten erősebb!" A vallás és a hiedelem összefonódása, amikor az olvasót (rózsafüzért) gonoszelhárító eszközként a kisbaba pólyájára teszik, a hazajáró lelkek által látogatott házat pappal szenteltetik be, vagy hogy a féregűzést a húsvéti harangszó idején végzik.

A szanki ember tudatában - mindennek ellenére - külön rendszert alkot a vallás és a babona világa. Egy élménymonda szerint a lelküsmereti konfliktusa miatt szinte megzavarodott ember, aki szigorával gyermekét halálba kergette, a rosszakkal társalog, az ágy alatt koccint velük, amikor megtér, elkezd templomba járni, a vallásosság gyakorlása kiemeli őt a hiedelemvilág lényei közül. Bizonyos természeti jelenségeknek természetfeletti okokat tulajdonítanak. A forgószelet, az „Örkényt" például a „gonosz lelkek" vagy a „boszorkányok" vagy a „garabonciások" okozzák. A három ok közül a „gonosz lélek" vallási, a másik kettő hiedelemalak.

A gyűjtött anyag alapján megállapítható, hogy napjainkra bizonyos varázscselekmények elfelejtődnek, mert nem használják őket. Ilyenek például a vetéskor szokásos serkentő, vagy a bírósági perek kedvező kimenetelét biztosító praktikák. Helyettük viszont a szanki emberek egy-egy szokásos vallásos fohásszal fordulnak Istenhez.

A káromkodást a vallás bűnnek tartja. A népi kultúrában, így a szántóban is, azonban megvan a maga funkciója a káromkodásnak. A hiedelemvilág kereszténység előtti hagyományaiban a mágikus erőkkel kapcsolatban szinte kötelező a káromkodás, szitkozódás. A kovács, amikor megtudja, hogy felesége éjszakánként boszorkánygyűlésekre jár, így fakad ki: „Te büdös vén kurva, vén boszorkány! A ládában, vályúban, harangban, vászonfazékban, tülökben elrejtett kincs kiásásakor viszont tilos a káromkodás. Kincsásás közben éppen úgy, mint amikor halottlátóhoz mennek „nagyon jó köllött ám gond ókozni... Elmén elülünk, hogyha káromkodnak, vagy valami rosszat gondónak." Az egyik kincsmondában az elrejtett aranyat azért nem képesek a késői utódok megszerezni, mert nem tudják, hogy az milyen „jelben" van elrejtve: „imával-e, káromkodással-e". A káromkodás itt az átok szinonimája is lehet, mert egy adatközlő hozzátette: „Átokkal van éltévé?" A kígyó őrizte aranyat például „ördög hírivei" ásták el. Azok a juhászok, akik vasárnap (megszentelt munkaszüneti napon!) próbálták kiásni az elrejtett kincset, a megjelenő rémisztő látomások hatására elkáromkodták magukat, s fáradozásuk semmivé lett. A boszorkányok, bűbájosok emlegetése előtt vagy emlegetése közben, sok helyen szokásos egy rövid elhárító fohászt mondani. („Kő a fülükbe...") Ilyet ugyan Szánkon nem sikerült gyűjtenem, ám itt is megfigyelhető, hogy szóbeli megidézésük közben durva, sértő szavakat mondanak róluk. „Sokat tudok rúluk a fene egye meg űket!" Vagy: „Az anyja erre-arráját!"

Sok néprajzkutató és szociológus írt már a régi magyar faluban működő „íratlan szabályokéról. Ezek reguláló szerepe a templomi ülésrendben, a rokonsági viszonyok számontartásában és a közösségben való viselkedés normáiban egyaránt megmutatkozott. A hagyományosan zárt falusi társadalmakban mindenki tudta a helyét és a dolgát. A „parasztélet rendje" szabályozta a hétköznapok tennivalóit, az ünnepnapok megülésének módját, az egyén és a közösség életét, egymáshoz való viszonyát. Az egyének fölötti közösségi kontroll tudatosította kifelé a különállást, befelé az összetartozást. A falu társadalmi tudata ezért meglehetős egyöntetűséget mutatott vallástól és vagyoni helyzettől függetlenül. A tradicionális népi nevelési gyakorlat célja is az volt, hogy az ifjabb nemzedékeket a „hagyományokba belenevelje". A hosszú ideig mozdulatlan paraszti társadalomba az egyének in92