Forrás, 2002 (34. évfolyam, 1-12. szám)
2002 / 2. szám - Medgyesi Konstantin: „…jogosultságát megtarthassa” (Bibó István szakvéleménye az állásvesztésre ítélt magántanárok magántanárságának megszűnéséről)
gorúbb igazolási ítéletet hozott volna. Amennyiben ez kiderül s az adat olyan súlyos, hogy a magántanári minőség fennmaradása az egyetem és a köz érdekeit komolyan sérti, úgy indokoltnak látszik, hogy ilyenkor az egyetem hatósága tegyen lépéseket a magántanári igazolási eljárás újbóli megindítása iránt. A tisztviselői létszámcsökkentéssel kapcsolatos rendelkezések szerint ugyan a köztisztviselői igazolási eljárások szünetelnek, az egyetemi magántanári megbízás azonban nem közszolgálati megbízás, nincs tehát akadálya annak, hogy az erre hivatott szervek (főispán, pártok stb.) közreműködésével az igazoló eljárás újból megindíttassék. Ettől az esettől eltekintve azt kell mondanunk, hogy az egyetemi magán tanárság más minőségben szenvedett állásvesztési ítélet folytán nem szűnik meg." Bibó István egyetemi tanárként a kari vezetés által tőle elvárt és megszokott pontossággal járta körül a kérdést, s állapította meg: az állásvesztett magántanár magántanársága nem szűnik meg. 1947-et írtak akkor, a közigazgatás és a közszféra átformálása megtörtént, az új hatalmi rend kiépült. Ebben a helyzetben Bibó - tudva, hogy maga az igazolási eljárás mint mechanizmus része a koalíciós korszak intézményrendszerének, így az igazolások léte adottság - e szakvéleményével arra törekedett, hogy e szűk, számára kijelölt területen megpróbálja visszafogni az eljárásoknak az egyetem világát érintő méltánytalanságait, igazságtalanságait. Érvelésében Bibó István az Ideiglenes Kormány 1.080/1945., a 4.080/1945. és a 4.100/1945. M. E. számú rendeletét veszi alapul. Magától értetődően egyik jogszabály sem foglalkozik közvetlenül az állásvesztett magántanárok ügyével. Bibó az argumentum a contrario elvére (az ellenkezőből való következtetés szabályára) hivatkozva állapítja meg, hogy az egyik igazoló eljárás joghatása egy másik tevékenységformára nem hat ki; vagyis nem kizárt, hogy akit állásvesztésre ítéltek, más munkakörben, más minőségben igazolást nyerjen. A Bibó által hangsúlyosan idézett 4.100/1945. M. E. számú, a magánalkalmazottak igazolása tárgyában című rendelet 7. §-a /4/ bekezdésének szövege azt tartalmazza, miszerint „az állásától megfosztott magánalkalmazottat közhivatalra vagy a magánalkalmazás körében ugyanannál a vállalatnál semmiféle állásra, más vállalatnál pedig vezető állásra alkalmazni, továbbá közmegbízatásban részesíteni nem lehet." Bibó e jogszabályi rendelkezés kapcsán hívja segítségül az argumentum a contrario szabályát, hiszen ha az állásvesztett személyt közhivatalra vagy vállalatnál vezető beosztásban alkalmazni nem szabad, akkor az ellenkezőből való következtetés alapján ez azt jelenti, hogy más egyéb magánalkalmazás körében viszont lehet foglalkoztatni. Az állásvesztésre ítélt magántanár magántanársága nem szűnik meg tehát egy korábban hozott állástól megfosztó határozat miatt. A magántanárság Bibó szerint csak akkor szűnhet meg, ha olyan adat merül fel, amelyről korábban az egyetemi igazoló bizottság nem tudott, s az adott információ olyan súlyú, hogy az veszélyezteti az egyetem érdekeit - ilyenkor új eljárást kell indítani és ennek végén dönthet a bizottság a magántanárság megszüntetéséről. A kari ülés elfogadta Bibó István érvelését, s 252. számú határozatában tudomásul vette a jelentést. Schneller Károly dékán június 4-én kelt Kanyó Béla orvoskari dékánnak írott levelében már a Jog- és Államtudományi Kar véleményeként közölte a Bibó által kidolgozott álláspontot. A hatályos jogszabályok alapján adható lett volna ellentétes előjelű szakvélemény is (például, ha az előterjesztő a rendeletnek azon pontját veszi alapul, amely szerint az állásvesztett személy közintézmény alkalmazásában nem állhat). Bibó azonban hiteles jogi érveléssel alátámasztva vallotta, a meglévő jogosultság megtartható. 59
