Forrás, 2002 (34. évfolyam, 1-12. szám)

2002 / 12. szám - Lengyel András: József Attila, Rátz Kálmán és „A nemzeti szocializmus"

majd a retorikus kérdés, amelyre a válasz eleve benne van a kérdésben: „Fázol. Hát mondd, hihetsz-e annak, / ki fűtve lakik öt szobát [...]?" S ezt a kérdést a következő szakasz eleje azonnal megismétli: „Hihetsz-e?" A zárlat pedig, mindezzel szoros összhangban, határozott intés:

S ha most a tyúkszemünkre lépnek, hog}/ lábunk cipőnkbe dagad, rajtad is múlt, Lásd, harc az élet, ne tékozold bizalmadat.

De ki az, akire a beszélő nem bízhatja rá magát? A „kereskedő". Ez a kereskedő azonban, nyugodtan mondhatjuk, aligha a sarki, hús-vér fűszerkereskedő, nem valóságos kereskedő: a magyarázó mellékmondat metaforizálja a kereskedőt, „ki elád felhőt az égen / s a földön telket vesz belőle". Ez a megfogalmazás, úgy vélem, inkább az emberi vágyakkal való üzletelésre, az azokkal való visszaélésre utal - már ha egy metafora egyáltalán dekódolható. De az, akire az önmagát vigasztaló beszélő nem bízhatja rá magát, akiben nem hihet, néhány vonást mégis kap portréjához, s ezek a vonások árulkodóak: visszautalnak a szereztetés külső körülményeire.

Az első, amit megtudunk erről a metaforikusán megemelt és általánosított emberről, az lényegi, szociokulturális idegensége:

Inkább segít a kutya szőre a teríthető betegen, semhogy magát miértünk törje, aki sorsunktól idegen.

Ez az idegenség a vers első változatában még hangsúlyosabb s történeti-szociológiai értelemben konkrétabb: „Inkább segít a kutya szőre, / mint aki osztály-idegen".

A második, ami a beszélőhöz viszonyítva kiderül erről az „osztály-idegen"-ről, az viszonylagos jómódja, anyagi ellátottsága („... fűtve lakik öt szobát / falain havas tájak vannak, / meztelen nők meg almafák"; „szagos kis dorong édes szivarja", „langyos vízben ül s borong" stb.). A harmadik, s talán a legfontosabb, ami kiderül: a szegénységhez való sajátos - álságos - viszonya:

[...] míg mi morgunk, ő langyos vízben ül és borong, hogy óh, mi mennyire nyomorgunk!

Ha pincéjébe szenet hordunk, egy pakli „balkánt" is kibont!

Szívére veszi terhűnk, gondunk.

Vállára venni nem bolond...

Nem tudjuk, Rátz Kálmánnak hány szobás lakása volt, s szobája falán milyen festmények lógtak, volt-e pincéje, stb. A vers egyes motívumainak Rátz személyes életkörülményeivel és mozzanataival való direkt megfeleltetése félrevezető, s alkotáslélektanilag is megalapozatlan volna. Ám az 1933. nyári események ismeretében aligha lehet kétséges, hogy e vers megszületése mögött a Rátz Kálmánnal való időleges együttműködés keserű tapasztalata húzódik meg. S a személyes politikai konzekvencia is, bár metaforikusán jelenik meg, világos:

122