Forrás, 2002 (34. évfolyam, 1-12. szám)

2002 / 12. szám - Lengyel András: József Attila, Rátz Kálmán és „A nemzeti szocializmus"

„Büntetési jegyzőköny"-ének „kivonata" szerint 1909 és 1914 között 12 kisebb-nagyobb büntetést kapott. Ezeket a szokásos, utólag már érdektelen apró katonai vétségekkel érdemelte ki. Az időrendben utolsó két eset azonban, 1913 novemberében, illetve 1914 januárjában érdekesen színezi karakterisztikáját. Előbb ugyanis azért kapott 20 napi „állomásfogságot", mert „egy polgári egyénnel történt összetűzése alkalmával azt .több ember jelenlétében és hallatára arculütéssel, tehát testi bántalmazással fenyegette". Utóbb pedig azért kapott újabb 30 napi „állomásfogságot", mert „egy nálánál alacsonyabb társadalmi állású egyén vendégszeretetét több ízben igénybe vette és így bejutván egy családhoz annak leányával szerelmi viszonyt kezdett és folytatott."

Érdekes, s aligha véletlen, hogy Rátz katonai pályáját csak eddig, 1914-ig dokumentálják a Hadtörténeti Intézet és Levéltárban őrzött katonai személyi anyagok; az ez idő utáni minősítési anyagokat valaki valamikor kiemelte helyükről. (Ez, későbbi beosztásánál fogva, maga Rátz is lehetett; múltja dokumentumainak eltüntetése logikus lépésnek látszik.) A továbbiakról így csak más, esetleges források alapján lehet szólni. Annyi bizonyos, Rátz „a világháború kitörésekor mint az 1. honvjéd] huszárezred főhadnagya kezdte meg harctéri szolgálatát, többízben meg is sebesült és több katonai kitüntetést kapott" (Keresztény Magyar Közéleti Almanach [1940] 2: 875). Viszonylag hamar hadifogságba is került. 1916-ban legalábbis már Tomszkban készült róla egy fénykép, amely hadifogoly-társai, Crouy Péter és Brenner István társaságában mutatja. (A kép eredetije Crouy-Chanel Imre, Párizs, tulajdonában van.) Az orosz fogságból való (későbbi) megszökése történetét is Crouy Péter kéziratos emlékezéséből ismerjük. Eszerint, ahogy Crouy írja, „1917. dec. elején néhányan elindultunk vonaton Taskentből. Ketten orosz egyenruhába voltak bújtatva és szuronyos puskájuk volt [...]. Valami hatan, magyar tisztek vöröskeresztes karszalagot viseltünk és mint ápolók és orvos szerepeltünk, és hamis irataink értelmében Uleaborg finn-svéd határmenti város kórházába voltunk kiküldve. [...] a finn határon, Bjelosztrov (=fehér sziget) vasúti állomásán 1917. dec. 20.-a körül letartóztattak [...] bennünket és kivált a két, orosz egyenruhába bújtatott bajtársunknak támadtak neki. Amikor a hangulat aggasztóvá kezdett válni, Rátz főhadnagy felfedte kilétét és azt mondta, hogy ő parancsolta meg két fentemlített baj társunknak, hogy orosz egyenruhába öltözzenek. Erre [az] egyik orosz katona le akarta szúrni Rátzot, de én megragadtam a szuronyos fegyverét, mire a támadó dühösen felém fordult." A helyzetet végül egy Malatkov nevű orosz katona mentette meg, aki elsimította a konfliktust. Maga az epizód azonban két szempontból is tanulságos. 1. Rátzban eszerint volt kurázsi, mert kockáztatni, 2. Rátz és Crouy Péter barátsága, amely később is fönnmaradt, úgy látszik, éles helyzetekben, kritikus körülmények között kialakuló erős barátság volt. A folytatásról annyit tudunk, hogy a szökevényeket visszairányították Pétervárra, ahonnan csak később, 1918. január elején tudtak külön-külön megszökni. Rátz és Crouy a lengyel püspöki palotában találkoztak ismét. „Ezt a címet a börtönből való őrizetes kijárás alkalmával szereztük a lengyel komitétől. Ott várt engem szorongva bajtársam, Rátz Kálmán, honvéd huszár főhadnagy, aki már előbb szabadult beteget jelentvén és a kórházból egyszerűen kilépvén."

Nincs rá konkrét forrás, de valószínű, hogy Rátz valamikor 1918 első felében, tehát még a háború idején érkezhetett haza, Budapestre. Valószínű, hogy ezt követően, de még az őszirózsás forradalom előtt léptették elő századossá. (Német nyelvű, önmagáról harmadik személyben szóló önéletrajzában ő maga is 1918-ra teszi századosi rangfokozata elérését.) Hogy mi mindent élt át ebben a meglehetősen zűrzavaros és sok mindent végleg megváltoztató 1918. évben, nem tudjuk. A jelek arra vallanak, hogy régi ezrede kötelékében, tiszttársai körében mozgott ekkor is. Ami bizonyos, 1918 decemberében már a szervezkedő ellenforradalmi katonatisztek egyik militáns csoportjában volt föltalálható. Kozma Miklós, aki - föltehetően egykorú napló följegyzései alapján - később megírta az „összeomlás" történetét (Kozma 1933), az 1918. decemberi helyzetről szólva beszámol azokról a csoportokig