Forrás, 2002 (34. évfolyam, 1-12. szám)
2002 / 12. szám - Radics Viktória: Gyász: egy arcmás letisztul
Radies Viktória Gyász: egy arcmás letisztul Nem voltak illúziói, és mégsem volt boldogtalan. A Virágos Katona titka olyan feladvány, mely csak évtizedek csöndes ráfigyelésével oldható meg. Epikai feladvány: megfejtését az idő érleli. Bennem a magyar irodalom e fontos emblémája csak Gion Nándor halála után domborodott ki, kapott relief-szerű faktúrát; olyasminek érzékelem, mint egy régi pecsétlenyomatot vagy mint egy patinás pénzérmét, vagy mint egy vashatost. Most kezdtem el gondolkozni róla - hisz azelőtt számomra az élő ember jelenléte magába foglalta e talányt; ő hordozta, s nekem nem kellett rajta töprengenem. Még nem tartok ott, hogy Gion Nándor irodalmáról elmélkedjem. A gyász, az élő ember emléke követeli ma még a magáét. Amikor értesültem a haláláról, szinte azonnal kézbe vettem az egyik könyvét. Ekkor megértettem, hogy az írók, művészek tényleg nem úgy halnak meg, mint a többi halandó. Valóban megmarad a szellemük egy verziója. De engem ebben a pillanatban ez mégsem vigasztal. Az emberről kívánok eltűnődni, abból szeretnék megtartani valamit; mert az nem marad meg egyébként semmi mód, csak ha a magamba foglalom egy részét. Félre most az irodalommal. Nándor, a cigarettáddal, a vinjakoddal, az ízes beszédeddel, Te nem vagy jelen. Olyan markáns volt a megléte, a karaktere, hogy - most, ebben az őszben - nem az elmúlással, a lepergéssel asszociálom a halálát, hanem egy ház összeomlásával. Itt lakott velem szemben Budapesten, túlsó szomszéd. Mintha ott, átellenben egy rés, üres házhely táton- gana. Az apja kőműves volt; és az életét Nándor is kemény, erős kézzel rakta, malterezte s tartotta fenn. Ez férfimunka volt. Szemmel tartottam a túlsó ablakot, s nemegyszer bámultam e dolgot. Mint nő; mert bár gyengécske egyáltalán nem vagyok, abban, ahogy ő működött, a tőlem idegen férfias erő munkálkodásának tanúja lehettem, s olykor már-már machónak éreztem volna őt, ha a nőiség klasszikus tiszteletének és szeretetének jeleit nem láttam volna rajta. Nándorhoz hozzátartozott a másik fele, a felesége, Eszter is, aki mindig ott volt a világában, s most az ablakban átellenben az ő révén mégiscsak csillapul az üresség, Nándor íróasztalán felsárgállik a lámpaernyő, és mégsem üres telekkel kell szembenéznem. A politika. Amikor még egyetemista gilipter voltam Újvidéken, és Gion Nándor meglett emberként intézte az értelmiségi ügyeket - főszerkesztő volt, igazgató, elnök volt, közéleti személyiség -, nem is ismertük egymást, és nem is tudtunk volna szót érteni. A nekikeseredett kommunizmus idején mi, elkeseredett fiatalok neki akartunk volna menni az intézmény- rendszernek. Csináltunk is bajt eleget. Nándor, a másik oldalon, sakklépéseket tett, neki stratégiája és taktikája volt, és húszéves fejjel, abban helyzetben, ezt akkor sem értettem volna meg, ha hajlandó lettem volna belegondolni. Fogalmam sem volt a politikáról. És talán érthető, hogy ott és akkor megvetően viszonyultam minden politikushoz. Két évtized alatt értettem meg lassan, hogy a politika elengedhetetlen az életben maradáshoz, hiszen életteret szab(dal), cselekvési lehetőségeket és esélyeket teremt (s von meg), és amikor piszkos munka is, muszáj elvégezni, mint a nőnek a takarítást, rendrakást. Amikor Nándorral a kilencvenes években Budapesten a véletlen folytán jószomszédi és - nem véletlenül - baráti viszonyba 42
