Forrás, 2002 (34. évfolyam, 1-12. szám)
2002 / 11. szám - Lőrinczy Huba: „Illyés az egyetlen, akivel beszélhetnék…" (Márai Sándor Illyés-képe avagy: Egy elfogultság története)
ilyenfajta művei közt volna a helye, ha lett volna magyar Baudelaire és Rimbaud" - illetőleg: „Márai a rengeteg tárgyi és eszmei elem [...] birtokában ugrásszerűen kapcsol, kihagyással, vagyis - újabb költői merészség - olvasóját intelligensnek tartja, elvárja, hogy az egyén foglalkoztassa szellemét. így tömörsége is költői lesz" etc.), Márai meg a Magyarok két kötetét szemlézi lelkesülten10 („Napok óta növekvő izgalommal és örömmel olvasok egy könyvet: Illyés Gyulának, a költőnek naplójegyzeteit [...]. Elragadtatásom nemcsak irodalmi: [...] az irodalmi örömet fokozza bennem pillanatokra a felfedező lelkendezése: Eötvös, Kölcsey, Széchenyi után végre megint egy magyar író, aki látja a magyarokat, [...ja felfedező tárgyilagosságával. Az ilyen írás a legritkább. [...] Ez a könyv egyfajta késői, kétségbeesett honfoglalás" stb.). Arra azért érdemes fölfigyelnünk, mily diszkréten határolódik el Márai Illyés (és a népi írók) bálványától, Petőfitől („Petőfi nem látta a magyarságot, »csak« élte; szemlélete nem volt számára, csak lelkesedése, kritikája..." etc.), érdemes rá fölfigyelnünk, mert az itt elhangzó gyöngéd kritikának lesz még sokkalta ingerültebb s megvetőbb folytatása. - Az 1941 októberében induló, Illyés szerkesztette Magyar Csillag Márait is a támogatói közt tudhatta. Jelzi ezt egy napló- bejegyzés - „A »Magyar Csillag« (...) az egyetlen folyóirat (...), mely irodalmi igénnyel szól ma az olvasóhoz fi..)11" -, még inkább a lapban közzétett Együttes vallomás című nyilatkozat. „Egyedül a szellem méltóságát, a gondolkodás, a beszéd és az írás színvonalát szeretnék fegyelmezetten s oly sok veszély között megőrizni" - kezdődik az 1943-ban megjelent, emelkedett szavú kiáltvány, aláírói pedig: Illés Endre, Illyés Gyula, Kodolányi János, Márai Sándor, Tamási Áron, Veres Péter, Zilahy Lajos.12 Ritka és föltétien egyetértést tanúsító gesztus ez Márai részéről, hiszen tiltakozásokhoz, felhívásokhoz, proklamációkhoz - elvi megfontolásokból - nemigen szokott csatlakozni. Ez az utolsó pillanat, amidőn Márai még nyíltan közösséget vállal Illyéssel és „táborával", eztán a mind gyorsabb ütemű távolodás következik. Az el- hidegülésben, szembefordulásban szerep jutott talán annak is, hogy a folyóirat 1944-es évfolyama közölte Örley István minden kíméletet nélkülöző kritikáját a Sira7t/ról.13 A meg- bántódott, sérelmét diáriumának némi „légiesítéssel" kétszer is elpanaszló Márai14 gyaníthatóan a lapszerkesztő Illyésre is neheztelt e bírálatért. Ismételjük: az elidegenedésben szerep jutott tán Örley gyilkos írásának is, ámde aligha főszerep. Az elfojtott, féken tartott ellenérzés - nincs kétség - e kritika hiányában is átszakította volna a gátat. Márai csupán 1943-tól vezetett naplót, így Illyésről alkotott képe ez évtől kezd kirajzolódni előttünk. A népi írók mozgalmát és ideológiáját, a falukutatást (s ekként a Puszták népének szerzőjét is!) csípősen kritizáló megjegyzései persze már jóval előbb akadták. Érjük be egyetlen példával! Egy 1940. március 17-én napvilágot látott - s formálisan Lövik Károly emlékének szentelt - Márai-cikk az alábbi okfejtést tartalmazza: „.. .az írók most elsőrendű kötelességüknek érzik felkutatni a falut, felfedezni gondjait, s megkövetelik írótársaiktól és az irodalomtól, hogy ebben az irányban írjanak és hassanak. A mozgalom jogos és hasznos; komolyan mondom ezt, igaz meggyőződéssel. Csak vigyázzunk a szerepekre és válogassuk meg a tennivalókat. Mert az irodalomnak nemcsak az a feladata, hogy megvilágítsa a nép helyzetét, hanem az is, hogy megvilágítsa a világ sokszínű fonákságát, irodalom maradjon. Az író tehát kétféleképpen szolgálhatja a népet; úgy, hogy leszáll hozzá, és reávilágít lámpásával a tényekre, s ugyanakkor olyan irodalmat és kultúrát teremt, melyhez a népnek nemcsak módja lesz felemelkedni, hanem érdemes is lesz felemelkedni hozzá. (...) Nemcsak az író dolga, hogy egy napon felkutassa a falut, vagy a külvárost, vagy a kispolgár életét, hanem a falu és a külváros dolga is, hogy egy napon felkutassa az irodalmat. Nem arról van szó, hogy én holnaptól népies regényeket írjak, ha ehhez éppen nincsen kedvem - s egyáltalán nem lennék őszinte, ha ezt tenném -, hanem arról, hogy olyan társadalmi helyzetet teremtsenek azok, akiknek ez a dolguk, mely magasra emeli a nép általános műveltségét, s fogékonnyá teszi a falut a város igazi és sűrített kultúrája iránt is. Nem arról van szó, hogy az irodalom életigényeivel leszálljon a néphez, hanem arról, hogy a szellemi emberek egy csoportja - készséggel elismerem és vallom is, hogy túl minden divaton, hősies csoport! - felkutatva a falut, olyan társadalmi mozgalmat indítson el, melynek 46
