Forrás, 2002 (34. évfolyam, 1-12. szám)
2002 / 11. szám - 100 ÉVE SZÜLETETT ILLYÉS GYULA - Illyés Gyula: Lent és fönt
S tán nem kell annyit alakoskodnunk. Nem kellett. Iván valóságos tolmácsunk lett, már másnap hajnaltól fogva. Fölrántott zsilipként áradt belőle a szó. Egyre frissebben keverte a németet az orosszal. Ha az sem volt eredményes, az ukránnal, a tatárral; vagy épp azzal a kaukázusival, ami ott a távoli szülőföldjén a fülébe ragadt. S én - megértettem. S Imre is megértette. Persze, hogy nem pusztán a szótári megfelelők segítik fogaskerék-forgásba két egymásra figyelő ember elméjét. Lelkületét. A mimika? A szemvillanás? A hangok megiramlása, megtorpanása? Másnap este már világosan megértettem Iván szótárilag alig-alig fölismert szavaiból azt is, hogy nem miránk neheztel ő, amiért nem költözhetett be a mi szobánkba. S hogy miért nem akarja őt Joyeux úr a házában sem látni. Holott, ha valakitől nem kell óvni a lányát, hát éppen tőle nem kell. Mert hisz a dolog úgy kezdődött s úgy is folytatódik, hogy nem ő akarja Germaine-t látni, hanem Germaine őt. Mégpedig oltalmat keresve nála mindazok ellen, akik még őrá is, az épp iskolát hagyott lányra is... Elképzelhettem, minek vannak kitéve bizony még a gyereklányok is a vad idegenből szerszámra idecsődült, asszonytalanságában erdei állattá züllött férfi között. De nem kanyarodok előre azzal, ami a napok sorrendjében úgyis előkerül. * Beszálltunk, benyomakodtunk a harmincszemélyes acélketrecbe, szorosan, mint a kéve. Csupa sovány, kávé- és rumszagú férfi. Ránkcsattant a vastagfonatú rácsajtó: „Vigyázz! Indul!" Mintha torkon vágtak volna, zengő bádoglappal: ez volt a zuhanás. Hányszáz méter? A következő fémes csattanás: már lent is voltunk. Elsőkként sodródtunk ki Imrével az acélkalitkából, s én megálltam. Több száz méterre leszek a föld alatt, odafönt tegnap is, ma itt hajnalban is emóció nélkül képzeltem el, s most mégis - Iván fogott kézen, hogy továbblépjek. Föl kellett dolgoznom, hogy itt vagyok több száz méterre a föld alatt. Nem a félelmet kellett megemésztenem az agyammal. Azt a képtelenséget, hogy micsoda földtömeg van a fejem fölött, milyen tömegű tengerek! Ki kellett kapcsolnom a képzeletemet olyan formán, mint egy mozigépet. Nyüzsgő, sürgő, fékcsikorgató, több utcát összetorkolltató, rosszul világított külvárosi tér, olyan volt különben vagyis otthonian köznapi az a hely, ahol körültekintettem. Vitt bennünket Iván sietve az egyik mellékutcába. Sínek közt botladoztunk, Imre meg én; ő, Iván teljes hosszában kirakta a lépést. Hogy nyomában maradjunk, azért csetlettünk-botlottunk. Jobbról-balról már csattogott a csákány a barlangszerű üregekben. Kimelegedtünk, mire a tárnához értünk, ahol Iván dolgozott. Derékig vetkőzött, ingét is lehúzta. Intett nekünk is, hogy bele hát. Ebben a pillanatban ég-föld összedőlt, mert akkorát dördült. Kialudtak a lámpák.- A falhoz! A falhoz! - kiabálták távolabb. 11