Forrás, 2002 (34. évfolyam, 1-12. szám)
2002 / 10. szám - Roland Andor: „Megtalálni a szabadság rendjét" (Bibó István életművéről)
racionalizmus elveivel, s e kérdéskör kapcsán emeli be Horváth Barnát, Nicolai Hartmannt s Bergsont a rekonstrukció szövetébe. A valóság - realitás s „hamis ideológia" szerepét vizsgálva emeli ki Bibó marxizmus-kritikáját, melyben érzésem szerint kisebb hangsúlyt kapott az érdek - érték és az etika kapcsolata, mint amelyet a szerző Az Európai társadalomfejlődés értelme című tanulmányában szánt neki, főként a VT III. 119-123.p. ismeretében. A „Bibó és a filozófia" viszonya fejezet végére bontakozik ki az antispekulativitás mellett egyfajta bibói spekulatív filozófiai áramlat. A neokantizmus meghaladásában megjelenő alternatíva-keresés a spekulatív gondolkodásának első fázisa. A rendszeralkotás igénye azonban az európai társadalomirányítási technikák fokozatos racionalizálásának és humanizál lásának, a célként megjelenő hatalom átmoralizálásának folyamatként való egyben-szemlélésében bontakozik ki teljességében, melyben Bibó késői korszakában az emberkép filozófiai antropológiája adja meg az alaphangsúlyt, melyre építve láthatóvá teszi a szabadságintézmények evolúcióját - revo- lúcióját, mindezt a sajátos bibói társadalomtörténeti ágyazottságban elhelyezve, így alkotva meg egy antropológiai - történetfilozófiai alapot. Rácz Sándor tanulmányában az európai kultúra, politika működési mechanizmusát meghatározó szabályokat, társadalomszerveződési elveket egységben, viszonyítási pontként szemlélő Bibót rekonstruálja. A szerző szerint Bibónál a normatív szemlélődés a közéleti szféra sajátos modelljében s e modellt megvalósító ideológiában ragadható meg. Szemléletesen mutatja be az értelmezési keretet, melyben deduktív módon érték- és normaválságból kiindulva állítja fel Bibó közösségi viszonyrend- szerét, mint egyfajta szocializációs norma keretét, melyben megvalósul a politikai intenciók realizálhatósága. A Bibó által megalkotott modern társadalom szerveződési és szervezeti modelljének kialakulását a jól ismert társadalomtörténeti folyamat bemutatásából emeli ki. Vizsgálódása inkább történeti, mintsem filozófiai jellegű. A politikum fejlődésének - a szerző általi - bemutatásához kérdések párosulnak: a polgár fogalmának kialakulása figyelhető-e meg Bibó görög demokráciáról szóló elemzéseiben, illetve nem lett volna-e szükséges az antik demokrácia bibói konklúzióit kritikai kontextusba helyezni a rekonstrukció helyett. Az úr - szolga viszony kérdése, s az ehhez kapcsolt „félelem" kérdése - véleményem szerint - Bibónál az európai közösségi fejlődésben meghatározóbb jellegű, mintsem, hogy lábjegyzetes hivatkozásként jelenhessen meg. Az sem vált világossá, hogy közösségi avagy társadalmi szerveződési modell-e a városállam (ld.: 59-60.p.). A szerző szerint Bibó abban látta az áttörést, hogy a társadalomszervező elv a kölcsönösség játékszabálya lett, azonban kérdéses, hogy a hangsúly a közösségi kis öntevékeny egységeken avagy a társadalmi szervezésben megjelenő kölcsönösségen van-e? A keret kitöltése után Rácz Sándor a Bibó által helyesnek látott társadalmi struktúra megfogalmazásába fűzi bele a közösségi spontaneitást s az ehhez kapcsolódó egyensúly s társadalmi flexibilitás igényét, a hatalom moralizálását, a szolgálattá, erkölcsi feladattá nemesített hatalmat, a demokratikus legitimációt, a szabadság elméletét, az intézményes formáit, azaz népszuverenitást s a hatalommegosztást. Konklúzióként kiemelte a társadalmat orientáló ideák szerepét, melyek a valóság értelmezésében s a hatalom kontrollálásában kapnak szerepet. A hivatkozásban fellelhető elírásokon túl (ld.: 12., 29., 31., 35., 38., 42-46. jegyzetekben elírt oldalszámok)7 érzésem szerint a tanulmány merítési bázisában helyet kellett volna kapnia Bibó szegedi előadássorozatának részét képező politikatörténeti forrásanyagnak s az elit kérdéskörének. Miként válik Bibónál a nemzeti kisebbségek, s maga a nemzet kérdésköre a demokráciát stabilizáló tényezővé? Tanulmányában erre keresi a választ Eiler Ferenc, ahogy Kovács Gáborra hivatkozva megfogalmazta: „...az európai fejlődés lényege két egymással összefüggő, egymásra kölcsönösen ható, valójában egymástól elválaszthatatlan program fokozatos érvényre jutásában ragadható meg: a nemzeti és a szabadságprogramban."8 A szerző összegzi Bibó István nemzettel, nemzetfelfogással, modern nemzettel, nemzeti kisebbséggel, önrendelkezéssel, területi rendezéssel, legitimitással kapcsolatos gondolatait, megformázza a hozzájuk kapcsolódó ideák alakjait, abban az értelemben, ahogy azt Perecz Lászlónál megleltük. Azonban arra a kérdésre, hógy milyen módon járul hozzá a nemzet mint a közösséget határoló keret a demokrácia egyensúlykereséséhez, választ nem kapunk. Válasz csak arra a kérdésre olvasható ki a szövegből, hogy mi történik, ha a modern nemzetté alakulás folyamatában negatív deformáló erők kapnak szerepet. Mi történt a kelet-közép-európai régióban, milyen folyamat eredményeképpen vált valósággá a XX. századi embertelen gerondícium. Ebben a kontextusban tárgyalja Bibó szerepét a '40-es évekbeli kitelepítésekkel kapcsokban, meghatározva azt a hasítékot, melynek mentén vizsgálható a szereplő szerephez való viszonyának változása. Igen szemléletes a „kétféle" Bibó behatárolása. A jegyzetmegadásban rendkívül zavaró a hibás hivatkozás, mely egyrészt adódik a helytelen oldalszámozásból (ld.: 12.-19., 21., 28., 30. hivatkozásnál), másészt a VT-ok köteteink megadásából (ld.: 12-22. hivatkozásnál VT I. helyett helyesen VT IV), harmadrészt a 99
