Forrás, 2002 (34. évfolyam, 1-12. szám)

2002 / 10. szám - Fekete J. József: Ember és Táj (A Trianon utáni vajdasági művészetszemlélet interkulturális vetületei Herceg János értekező prózájában)

a misztikus költészetet és az egyházi prédikációkat, majd a horvátok és a szlovének közé is eljutva elhalványítják az ottani civilizáció „primitív idilljeit", a pásztorjátékokat, a trubadúr- költészetet, a misztériumjátékokat. Az ismertető tanulmány páratlan tömörséggel foglalja össze a délszláv irodalmak gyökereit: a dubrovniki Ivan Gundulic Osman című eposzát, a felvilágosodást hirdető Dositej Obradovicnak a népi irodalom megteremtését célzó programját, Vük Karadzic monda- és népdalgyűjteményét, a szlovén Jernej Kopitarral készített szláv szótárát, a Vük által megfogalmazott nyelvi törvényszerűségeket a horvátokkal is elfogadtató Ljudevit Gaj Danica című lapját, s Montenegrót se feledve, Petrovic Njegos hőskölteményét, a Hegyek koszorúját. Az ismertetőből kitűnik, Herceg őszintén tiszteleg a romantika korában tevékenykedő Vük Karadzic70 munkája előtt71, aki a kilencven százalékban írástudatlan szerbségnek megadta a saját nyelvén való megszólalás lehetőségét, a 47 ezer szavas szerb-horvát szótár, az új nyelvtan, a fonetikus ortográfia kivonta a pánszláv mozgalmat a szlavofil hatás alól és lehetővé tette a nemzeti irodalmak önálló fejlődését. Még a tanulmányírás idején is azt látja, hogy a szerb „népben még mindig erősebben élnek emlékei, mint a civilizáció produktumainak csodálata. Európa nagy madara kint szorult a Dinári-hegység külső falán" , ám mindenek előtt Bora Stankovic és Ivan Cankar műveivel példálózva abbéli bizalmát is kifejezte, hogy „amit ma primitívnek és balkáninak hívunk, az megfog izmosodni, fényt kap, és tisztaságának varázsa lesz, mint minden önmaga erején élő nemzetnek" .

Ivó Andric72 hajdani Boszniájában Herceg Tamási Áron Erdélyére ismer, hangsúlyozván a taine-i miliőelmélet igazságát, miszerint „az ellentmondások szintézise, s összefogó, egyetlen nagy hatalom mégis maga a táj", és ennek fényében szögezheti le a két világot egymáshoz közelítő, egymásba átmosó, de külön is választó gondolatait: „Bosznia tájhangulata körülbelül egyezik Erdélyével. Az erdős hegyeket itt is, ott is kecskepásztorok, vadászok, mészkőfejtő és szénégető szegény emberek lakják. De amíg Erdély kultúrájában, hagyományaiban és politikai fekvésénél fogva is mindig egy zárt szigetet képezett, addig Bosznia sohasem tudta elzárni kapuit az idegen Imtások elől. O volt az a kicsiny pont, amelyen Európa megütközött a Balkánnal. [...] A szláv, muzulmán és katolikus egyház benne egyforma szívóssággal küzdött egymással."

Ez az a sokszínűség, amelynek homogenizáló hatását Herceg írói megfogalmazás tétjeként jelölte ki maga elé a Cél és vallomás című önéletrajzi vallomásában (Kalangya, 1938.10. sz.): „Nekünk nemcsak a művészi tökélyre kell törekednünk, hanem elsősorban népünket, környezetünket kifejezni. Kialakítani magunkban a vajdasági népi tudatot, a vegyeslakta vidék tarkaságának, a szerb, magyar és német hatásoknak eredményét." Miként Herceg a maga szélsőséges, de mindenképpen pozitív tartalmú73, ám megvalósításában olykor radikálisan irodalom-ellenes74 regionalizmus-programja fényében felismerte Andric Alija Djerzelezének és Tamási Ábeljének a rokonságát, úgy állította Bori Imre kettőjük mellé Herceg Kekez Tunáját.75 Herceg ekkor már teljesen tisztában volt a centrum és a periféria problematikájával, világos volt előtte, hogy kisebbségi íróvá való szegődése lemondást követel, és erőfeszítést, hogy a maga elé kitűzött horizont ne a világirodalomra vetüljön, hanem meg kell elégednie a perspektívát leszűkítő feladatvállalás nyújtotta lehetőséggel. „De ehhez nemcsak tehetség kell, testvérem, nemcsak önbizalom, művészi formaérzék, hanem elsősorban a szélesebb horizont feláldozása a szűkeb- bért" - panaszolja fel, vagy éppen rezignáltan szögezi le, ma már nem tudhatjuk. Azt azonban ugyanebből a vallomásból olvashatjuk ki, hogy Herceg 1938-ban, a kisebbségi író feladatvállalásával egyetemben nem a polgárság színeiben kívánt megnyilatkozni, sőt, egyenesen elvetette ennek lehetőségét. Szerinte ugyanis a polgár elutasító magatartása érdeklődési körén kívülre zárja az úgynevezett helyi, egy kis szabadsággal mondhatnánk, regionális irodalmat, ugyanis ez az irodalom sem térben, sem időben nem üti meg a polgár „vastag fülét". Persze, hiszen aki egyszer már a világ pulzusán tartotta kezét, még ha parve- nü modorban is, mi érdekességet lelne a szerb, a horvát, a magyar, német és zsidó városi homogenitáson, amikor maga is ebben a közegben élt, ha nem autóra, akkor auctora volt annak a létélménynek, amit Herceg, maga is sváb és francia ősöktől származó, a magyar