Forrás, 2002 (34. évfolyam, 1-12. szám)

2002 / 10. szám - Fekete J. József: Ember és Táj (A Trianon utáni vajdasági művészetszemlélet interkulturális vetületei Herceg János értekező prózájában)

kameron-sorozatot is írt, amelynek eddig megjelent köteteiben az újvidéki Telep vagány figuráit jeleníti meg könnyed elbeszélő modorban és kedves, testhezálló humorral (Tekergők, 1996; A sötét árnyéka, 1999; A tűz közepéből, 2001).

Egy kétnyelvű könyv mellett kétkötetnyi verssel (Átértékelés, 1970; Ellen-máglya, 1987) lett fontos irodalmunkban Koncz István (1937 - 1997) költő, a szenvedélyesség és a racionalizmus, az intellektualizmus és az érzelmesség lírai harmonizálója.

Az irodalmunk későbbi fejlődését meghatározó kritika és a műalkotás lényegi kérdéseit felvető esszéírás a Symposion, illetve az Új Symposion vonzáskörébe tartozó szerzők körében vált fontos műfajjá. A mű öntörvényűségét valló, a strukturalista elemzést hirdető, majd sajátosan töprengő értekezések nyelvén megszólaló tudós Bányai János (1939) fő műfaja a tanulmány és az esszé, munkássága meghatározó jellegű. Utasi Csaba (1941) kritikaírása megkerülhetetlen és hiteles dokumentuma a vajdasági magyar irodalomnak, akárcsak ennek az irodalomnak a két háború közötti szakaszát megvilágító tanulmányai. S amíg Utasi a líra és a próza előtt állított mércét, addig Gerold László (1940) ezt a drámairodalom terén teszi, emellett színház- és drámatörténeti tanulmányai úttörők és példaadók. Bosnyák István (1940) az Új Symposion első szerkesztőjeként a harcos publicisztika térségeiről indult, majd kötetek sorával igazolta szenvedélyes antisztálinista alapállását; egyéb műveit is a politikai és a morális állásfoglalás szilárdsága határozza meg. Bosnyák egyebek közötti érdeme Sin- kó Ervin és B. Szabó György irodalmi hagyatékának feldolgozása és megjelentetése, valamint a Jugoszláviai Magyar Művelődési Társaság létrehozása, vezetése és Kiskönyvtárának gondozása.

Az Új Symposion köréből kerültek ki a narratív poétika, a poétika és az irodalmi kapcsolattörténet olyan jeles kutatói, mint Thomka Beáta (1949), Csányi Erzsébet (1956) és a költőként is jelentős Danyi Magdolna (1950).

A Symposion-nemzedék költő-fejedelme Tolnai Ottó (1940). A poézis fenegyerekeként indult az 1963-as Homorú versekkel, de regénye, drámái is merőben elkülönböződtek a poétikai és esztétikai hagyományoktól. Költészetében az anti-poétikus magatartás mellett gyakran a szerepjátszás kerül előtérbe, egy-egy póznak kíván megfelelni, telve iróniával és öniróniával, játékkal, de nem egy új világ megteremtésének szándékával, hanem a meglévő birtokba vételének igényével. Tárgyakat, eseményeket, élményeket dúsít fel magában asszociációival, és ezekből építi versét meg kisprózáinak javát. Saját költőiségével szembeni magatartását is szemlélteti a válogatott verseit tartalmazó Vidéki Orfeusz (1983) kötetének címadása. Prózaírásának két szélsőségét dokumentálja az 1969-es Rovarház és az 1987-es Prózák könyve, legfigyelemreméltóbb képzőművészeti esszégyűjteménye pedig A meztelen bohóc (1992).

Viszonylag keveset írt a Tolnaival együtt indult Domonkos István (1940), pedig munkája rengeteget ígért úgy a líra, mint a próza és a publicisztika terén. A hetvenes évek legelején született Kormányeltörésben című poémája, a Kupié című verse, A kitömött madár (1969) című regénye és a Tessék engem megdicsérni (1976) gyermekversei irodalmunk fontos mérföldkövei.

A poétikai hagyományok elvetéséből sarjad Fehér Kálmán (1940) jelennel perlekedő költészete is, ami a hatvanas és hetvenes években megjelent köteteit követően elnémult, majd 1981-beni újbóli megszólalását követően csak a század utolsó esztendejében hangzott fel megújultan. S ha valaki igazán fölrúgta a poétikai tradíciót, akkor az Ladik Katalin (1942), bár alkotásai a szerző előadásában inkább élvezhetőek, mint nyomtatásban. Sajátos képző- művészeti világa mellé egyedi versvilágot teremtett Maurits Ferenc (1945), a szürrealizmus és a szociográfia érzékeny líraiságba olvad műveiben. A konkrét, illetve a verbo-voko- vizuális költészet avatott elméletírója, krónikása és művelője Szombathy Bálint (1950).

Irodalmunk legtermékenyebb prózaszerzője minden bizonnyal Brasnyó István (1943). Regényeiben a modern ember és a modern regényhős dezintegrálódását jeleníti meg szipor63