Forrás, 2002 (34. évfolyam, 1-12. szám)
2002 / 10. szám - Fekete J. József: Ember és Táj (A Trianon utáni vajdasági művészetszemlélet interkulturális vetületei Herceg János értekező prózájában)
laphoz pártolva, a forradalmiság más felhangú húrjait kezdték pengetni és elindultak a szocialista realizmus - ugyancsak zsákutcába torkolló útján. Az emigránsok, noha legtöbbjük csak rövid ideig tartózkodott a Vajdaságban, meghatározó jellegű hatást tettek kortársaikra és a későbbiekre. Leginkább Csuka, Fekete, Somogyi, Tamás, Haraszti Sándor, Mikes Flóris szépírók, majd a később színre lépő kritikus, Kázmér Ernő művei voltak inspirálók. Csuka Zoltán (1901-1984) irodalomszervező munkájának fontos állomása a határon túl is érdeklődést keltő versantológiája, az 1928-ban megjelent Kéve, amely 14 költő verseit fogta egybe. A szerzők névsorából több (Ambrus Balázs, Ferenczy György, Földi Ilonka, F. Galambos Margit, Gergely Boriska, Kováts Antal) a jótékony feledés homályába merült. A kötet fókuszában Szenteleky versei álltak, körötte Csuka, Fekete, Tamás, Mikes, Somogyi, Flaraszti és Debreceni József költeményeivel. Ez utóbbi szerző ugyanebben az évben Szentelekyvel együtt Bazsalikom23 címmel a modern szerb költészetből szerkesztett fordítás-antológiát. Szenteleky Kornél a Vajdasági írásban leközölte a Kéve antológiáról Pesten, Kolozsvárott és Pozsonyban megjelent kritikákat, amelyek lényegében a vajdasági magyar költészet ellenében szóltak, és amit Utasi Csaba az antológiáról írt tanulmányában a következőképpen foglalt össze: „ A pesti Együtt kritikusa Csuka Zoltán, Mikes Flóris, Haraszti Sándor verseiben fedez fel igaz értékeket, külön is kiemelve, hogy a »robotoló 16 éves leányról és a „Imború mamájáról" 24 még nem énekeltek megdöbbentőbben«. 25 A Debreceni Szemle Harasztit, Mikest és Somogyit az »élet tantaluszainak költöi«-ként említi, nyomatékosan Iwngsúlyozva, hogy» mind ígéretes tehetségek«.26 Ugyanakkor azonban a Pásztortűz Tamás István és Csuka Zoltán mellett már csak Gergely Boriskát tudja becsülni igazán, Szentelekyt a második vonalban látja, Mikesről meg éppenséggel úgy véli, hogy »brutális kiszólásai nincsenek megfelelő mennyiségű tehetséggel alátámasztva«.17 Reményik Sándor még tovább megy az Erdélyi Helikonban, leszögezve, hogy »Haraszti Sándor és Mikes Flóris kezében [...]a szabad verset a maga teljes eltorzullságában szemlélhetjük, laposan, lendülettelenül, ízléstelen propagandatartalmat hordozva«28" 29 Szembetűnő, hogy az antológiáról adott magyarországi és kisebbségi értékítéletek más-más szerzők munkásságát látták hagyományteremtőnek vagy hagyománykövetőnek - a Napkelet kritikusa például Földi Ilonkát magasztalta, F. Galambos Margtot meg egyenesen a klasszikus költészet folytatójaként aposztrofálta30, ám vérszegény, impresszionista eszköztárral, miként Utasi Csaba rámutatott, olyan jelzőkkel, hogy érzékeny, vérbő, túl levegős, dallamos, amelyek mögött a kisebb testvérnek kijáró ajnározás mögött valójában semmilyen esztétikai érv nem állt. Kivéve Mladen Leskovacnak a Letopis Matice srpske oldalain megjelentetett kritikáját31, amely nem számolt semmiféle vajúdási fájdalmakkal, egyenesből az esztétikai értékeket vette számba. Értékítélete szerint Szenteleky, majd Debreczeni, Csuka, Fekete az élvonal, mögöttük Somogyi és Mikes Flóris, de a többiek - és itt különösen szembetűnően a másutt ünnepelt nő-poéták kvalitásait elvitatva - nála a műkedvelők közé soroltatnak. Az antológia körüli porhintésre Haraszti Sándor figyelt fel és reagált éles hangon32: „ Épületes látvány volt, majdnem nevetséges, ahogy az egyes kritikusok ahány ház, annyi szokás elve alapján megdicsérték, vagy komolyan »megbírálták« a kötet szerencsétlen szerzőit. Az egyik, valami javíthatatlan erdélyi rímfaragó, lkszipszilont intézte el, a másik még javítlwtat- lanabb az antológia szabadversíróit dorgálta meg, a harmadik hímezett-hámozott az irodalom hivatásáról és fölfedezte a legújabb vajdasági csillagot. A Vajdasági írás talán nem is tudja, milyen ügyesen rendezte meg a »kritikusok olimpiászát«, amelyen még a vakok és világtalanok előtt is világos lett: a magyar kritika (legalábbis az, amely a Kévéről kotyogott valamit), milyen szomorúan elvtelen és dilettáns, majdnem méltó ahhoz az irodalomhoz, amelyet prédának kapott." Szenteleky már halálos betegen nekifogott a két kötetes novella-antológia, az Akácok alatt szerkesztésének, ám heroikus szándékát, hogy egybefogja a csaknem húszezer négyzetkilométeren élő jugoszláviai magyar szépíróknak a helyi színek ihletettségében született elbeszéléseit, gátat vetett a főleg Szabadka irányából érkező utasításoknak, amelyek arra kényszerítették, hogy dilettánsokat is fölvonultasson a szemlében. Persze óriási feladatot tűzött 57
