Forrás, 2002 (34. évfolyam, 1-12. szám)

2002 / 10. szám - Szekér Endre: Márai évszakai

lehet igazán jóízűen beszélgetni. A gyermekkori ünnepekre gondol, a Kárpátokra, a fenyvesekre, „arra a fenségesen bekeretezett emberi tájra, az egyetlen tájra, ahol otthon vagyok." Hazám címmel is ír egy prózakölteményt, és bevallja, hogy eddig nem érezte így egyszerűen: „szeretlek, hazám." Tán nem is tudna nagy szavakat használni, „lelkesen kongó" verset vagy vezércikket írni róla. Most ízleli betűit, két magánhangzóját, melyek azonosak a halál magánhangzóival. „Mert halálos erő vagy, hazám, erő, mely nem bocsát el. Minden te vagy, minden benned van. Megadom magam." Márai egyik kulcsszava, életének része, jelképe: a tenger. A négy évszak írásaiban legnagyobb vágyai közt említi. Szeretné a dalmát tengerparton egy faluban nézni a tenger végtelenjét, a kék levegőt és a kék tengert, ír a nizzai tengerpartról, az őszi tengerről, azt szeretné„ha Magyarországnak tengere lenne, s én e tenger partján ülhetnék reggel négykor, ciprusok és gömbakácok alatt, Verlaine-nel és Vörösmartyval, badacsonyi bortól mámorosán, bámulva a hajnalt és a tengert."

Márai életéhez mindig hozzátartozott az utazás. Otthon, Magyarországon pl. Egerbe vagy Badacsonyba, Európában pedig Velencébe, Párizsba, Rómába utazott. Bár sokfelé járt, számos messzi tájról írt útirajzot (Istenek nyomában, Napnyugati őrjárat), mégis a legfontosabb volt neki: Európa, a maga polgári világával, liberalizmusával, nemes hagyományával, értékeivel. A négy évszak prózaverseiben is vall Velencéről, a Lido divatos vendéglőjéről, a Szent Márk tér kávéházairól, a dózsék díszterméről, Goldoniról, Tintorettóról. Szereti Abbáziát, kispolgári „közönségességét", pálmáit, a közeli tengerét, hiszen a „családhoz tartozik", „ismerősebb", „rokonabb" mint a „finom" Cannes.

Szicíliában járva nem felejti azt a pillanatot, amikor a hajó megállt Taormina előtt, és akkor egy nő fürdőruhát vett, és a tengerbe ugrott. „Úgy úszott, mint egy nemtő a mesében." Szicíliát megismerve állapítja meg az író, hogy ez a „varázslat hazája", és talán itt még élnek derűs emberszabású istenek. Rómát egy szokatlan percben mutatja be: pályaudvarán, két vonat közt, nagyon rövid idő alatt csak a szerelvényeket, a pénzváltókat, a chiantis üvegeket, az újságárusokat látva. S tudja, hogy a kijáraton túl ott van a nagyváros, Róma, mely többezer éve vár rá. Elérhetetlen. Eljut Spanyolországba is, álmaiban, egy kávéházba. Az újság öles betűkkel kiabál: elpusztult valami Spanyolországban; kövek, katedrálisok, műkincsek és Velasquez meg Don Quijote. És „beleordítja"a nevét, „kántálva, számon- kérve, temetve". Mert sok minden elpusztult. Egy londoni mellékutca jut eszébe, odébb meg párizsi vasárnapok, bistrók, kávéházak, stricik és utcai nők. Breton emlékeket idéz fel, a halpiacot, a vörös sziklákat, a tengerpart sötétkék vizét, halászokat, a maguk ősi, középkori, szertartásszerű munkájukkal. S mindig ott van vele a világ, a nagyvilág, mint a közmondásokban, a jó regényekben, nők, akiket szeretett.

Márai prózakölteményei egy-egy élményt, emléket, szerelmet, írót, átlagembert, közeli és messzi tájat, környezetet, pillanatot, fényt és árnyékot rögzítenek. Olykor a rézkarc, máskor az akvarell eszközeivel, prózában vagy versben. Egy-egy író portréját nagy szeretettel rajzolja meg. Máskor felidézi a tengert, mely maga a költészet. Szeretne pontosan kopogó kijelentő mondatokban felidézni egy helyzetet. De gyakran visszaszorítja a prózát a vers (például a Himnusz verssorai: „A hajnal, madarak, a versekl/Halottak! Köd! A tenger ősszel!"). Máskor meg, a prózát látszólag megőrizve, a mondanivaló, a magyar nyelv mérhetetlen szeretete forrósítja fel mondatait: „Édességem, kenyerem, szerszámom, bánatom, boldogságom, magyar nyelv! Hangszerem is vagy, de ezt is ki tudom fejezni veled: A fene egye meg, már megint hová rakták el a cipőhúzómat? Aztán ezt is mondhatom: Haldokló hattyú, szép emlékezet. Százhúszezer magyar szóval mondhatom el, hogy élek. Magyar nyelv, szerelmesem, ítélőbirám, andalgásom, kegyetlenségem. Mindenem te vagy. Élek benned, mint a sejt a vérben. Ha meghalok, utolsó pillanatban magyarul gondolom majd: 'De furcsa, éltem'."

41